Epilógus

  

  Egy évvel ezelőtt végig azt hallgattam napokon keresztül, hogy életem legnagyobb hibáját készülök megtenni. Mindenki azt mondta, hogy meg fogom bánni és sírva fogok visszajönni hozzájuk csak, akkor már lehet késő lesz. Bevallom, hogy akkor féltem, hogy mi van, ha igazuk van és tényleg így lesz? Annyi minden történt, hogy szinte képes voltam nekik mindent elhinni. Képes voltam, mert a szívem darabokban hevert. Semmit sem akartam jobban, mint eltűnni a Föld felszínéről és soha többet nem látni őt, de a szívnek nem lehet parancsolni. Fájt. Mérhetetlenül fájt, amit tett. Utáltam miatta, hiszen neki köszönhettem az álmatlan, végigsírt éjszakáimat, de egyben mindennél jobban is szerettem. Ha valaki közel kerül hozzád és megnyílsz előtt, lassan már jobban ismer, mint te saját magadat, akkor nehéz nem szeretni az illetőt, hiába bántott meg. Hiába tette tönkre az életed, ő marad a te hősöd és szeretni fogod míg csak élsz. Velem is így volt. 

  Másfél évig nem is hallottam róla, miután minden rosszra fordult eltűnt és nagyon hálás voltam neki miatta. Tudom, hogy csak nekem akart jót, tisztában vagyok vele, hogy így volt, hiszen megígérte nekem, de azt sosem tudtam megbocsájtani, amit tett. Igazából azt még képes lettem volna, de azt, hogy kivel az összezúzta a szívem, apró darabokra. Engem akart megvédeni, mégis az ellenség ágyában kötött ki. Ami végül kiderült, hogy nem az ő hibája volt, de attól még összetört és elmenekültem. Próbálkozott, hívott és írogatott, sőt még anyáékhoz is elment, de nem vettem figyelembe. Kitöröltem az életemből, de a hiányát nem tudtam elzárni. Minden éjjel vele álmodtam. Amikor felébredtem azt kívántam bárcsak itt lenne velem és magához ölelne... Szenvedtem. Nem is attól, amit tett, hanem a hiányától. Attól, hogy nincs mellettem, hogy nem vigyáz rám. Beszélni akartam vele, de az már nem igazán jött volna ki jól. Gemmával továbbra is tartottam a kapcsolatot, szóval nem maradtam információ nélkül. Mindig tudtam mit csinál, mármint amennyire Gemma tisztában volt vele. 

  Mindketten Angliába költöztek. Harry nyitott magának egy zeneboltot és ott dolgozott a barátaival, akik szintén követték, miután befejezték az egyetemet. Azt a másfél évet én teljesen elszigetelve töltöttem mindenkitől. Senkivel sem beszéltem szinte. Nagyon ritkán voltam hajlandó a többiekhez ülni, de akkor is csak csendben hallgattam őket, egészen addig, míg Gemma rá nem vett, hogy látogassam meg. Nem akartam menni, hiszen tudtam, hogy képtelenség lenne őt elkerülni, de rávett. Elmentem a galériájának a megnyitójára, ahol természetesen mindenki ott volt. Sorba mindenki magához ölelt és örültek nekem, de az a zöld szempár csak szomorúan nézett rám, én pedig nem tudtam magam visszatartani és könnyekben törtem ki. Olyan rég láttam már és akkor ott volt előttem, egy karnyújtásnyira. Egy hétig maradtam, próbáltam kerülni, de nem sikerült. Bárhová mentem ő is megjelent. Beszélni akart velem, de én nem, végül pedig addig táncoltam az idegein míg meg nem unta és a vállára dobva fel nem hurcolt a szobájába, ahol meg kellett hallgatnom, ugyanis elállta az ajtót én pedig nem ugorhattam ki az ablakon, szóval türelmesen vártam, hogy végigmondja a magáét. Nem akartam megadni magam neki, eszem ágába sem volt, de amikor előttem térdelve mondta el mennyire szeret és milyen fontos vagyok neki, megtörtem. Valójában még a mai napig is azt hiszem, hogy Gemma ezt már előre eltervezte, hiába tagadja minden egyes alkalommal, amikor rákérdek. 

  A családtagjaim közül mindenki azt mondta, hogy nagy hülyeséget teszek, ha újra az életembe engedem, de nem törődtem velük. Hogy tudtam volna nemet mondani, annak az embernek, akit szeretek, ha arra kér, hogy költözzek vele össze és ne hagyjam többet el?! Lehetetlenség. Belementem, amint végeztem költöztem is hozzá. 

  Egy éve ébredek minden egyes nap mellette és boldog vagyok. Nem bántam meg, hogy belementem. Egyáltalán, hiszen újra egésznek éreztem magam, újra képes voltam mosolyogni és anélkül lefeküdni, hogy az éjszaka közepén sírva ébredjek fel. Egy idő után mindenki megbékélt a döntésemmel. Elfogadták, hogy mi tényleg egymáshoz tartozunk, még a kedves bátyám is belátta végül, hogy így van. Bár azt nem mondom, hogy nagy barátok Harryvel, de képesek meglenni egy légtérben, kettesben is, anélkül, hogy egymásnak esnének. 

  - Miért nem alszol, angyalom? - hallom meg rekedtes hangját. - Még korán van - morogja, miközben egy puszit nyom a nyakamra.

  - Egyáltalán nincs korán - kuncogok fel. - Te is tudod, hogy kevesebb, mint három óra múlva már a templomban kell lennünk. 

  - Ne is emlékeztess rá, még mindig nem bírom azt a Tony gyereket.

  - Gemma számára, senki sem lesz megfelelő a te szemedben, ahogy a bátyáméban sem te, de ezt mindkettőnknek el kell fogadni, ha az illető boldog azzal a személlyel, akkor nekünk is azoknak kell lenni. Nem az számít, hogy kivel vagy, hanem, hogy boldog vagy-e és ő az, ahogy én is - mosolygok rá.

  - Örülök, hogy itt vagy - néz mélyen szemeimbe. - Sosem lett volna szabad feladnom a próbálkozást.

  - Nem adtad fel, hiszen, ha így lett volna, akkor most nem lennék a karjaidban - bújok hozzá közelebb. - És tudod, én még mindig azt gondolom, hogy az idő múlása csak erősít egy kapcsolatot, a miénk pedig sokkal erősebb lett, abban a pár hónapban. Szóval én semmit sem bánok, mert most itt vagyok melletted.

  - Így van és többet el sem engedlek - csókol meg. 

  - Ha akarnál sem tudnál megszabadulni tőlem - motyogom. - Egy életre veled ragadtam.

  - Boldog ember vagyok, hogy az én angyalom örökre velem marad - suttogja.

  Az örökre egy hatalmas jelentéssel bíró szó, de számomra a boldogságot jelenti. Ha életem végéig Harryvel lehetek, akkor az számomra a legjobb dolog. Örülök, hogy itt van. Örülök, hogy szeret. De legfőbbképpen annak örülök, hogy boldogok vagyunk, együtt. 

25.rész - Nagy lépések

  Hallom, ahogy a zene tovább dübörög a teremben, ahogy a táncoló népet is érzem, de számomra a világ megállt. Harry szavai csengnek a fülemben és ettől érzem magam, mintha bármelyik pillanatban felmondhatnák a lábaim a szolgálatot. Eddig sem igazán titkolta előlem, hogy mit szeretne és igazság szerint ezt nem is ő találta ki, csak a számnak volt a szövege, de tudom, hogy komolyan gondolta. Bár egy részem ezt eddig is tudta, de az, hogy a fülembe suttogta mély, rekedt hangján, megdermesztett. A szívem hevesen verdes és ez csak erősödik, amikor ajkát a nyakamra nyomja, miközben ölelő karjai egyre szorosabban vonnak magához. Tudom, hogy érzi mennyire feszült lettem, persze, hogy tudja, hiszen ismer. Tudja, hogy ettől a témától zavarba jövök és megrémülök, pedig tudom, hogy nincs mitől, szeretem őt, ahogy ő is engem, viszont ez egy lány számára nem olyan egyszerű.

  - Lazulj el - morogja. - Nem akartalak megrémiszteni, vedd úgy, hogy csak énekeltem. 

  Nem is az rémisztett meg, amire ő gondol, hanem a tudat, ha most nem itt lennénk, biztosan nem utasítanám vissza. Hiszen sok minden történt köztünk, bár a legfontosabb még nem, de ez nem azt jelenti, hogy nem kerültünk hozzá közel. Nem is egyszer, de mindig leállt. Én egyszer sem kértem, de tudom, hogy észrevette rajtam, hogy én még nem állok rá készen, ezért nem erőltette. 

  - Jól vagyok - motyogom, bár kétlem, hogy a hangos zenében meghallotta. 

  Érzem, ahogy egy sóhajtás hagyja el az ajkát, majd megfordít a karjaiban és az állam felemelve éri el, hogy a szemeibe nézzek. 

  - Ne érezd magad zavarba - dönti az enyémnek a homlokát - lazulj el és élvezd a koncertet - suttogja. 

  - Mi van, ha én is akarom? - szólalok meg mielőtt még átgondolhatnám mit is mondok. Harry először nagyra nyílt szemekkel néz rám, majd arcán pimasz mosoly jelenik meg. 

  - Akkor nem parancsolnék magamnak megálljt - mormogja a számra.

***

  A koncert végét már nem igazán tudtam úgy élvezni, mint az elejét, mivel teljesen elvesztek a gondolataim. Próbáltam kitalálni, hogy mit is akarok és leginkább arra a kérdésemre szerettem volna választ kapni, hogy kész vagyok-e már rá, de persze nem sikerült. Csak jobban összezavarodtam. Harry mély, rekedt hangja még mindig a fülemben csend, ahogy az egyik kedvenc énekesem számát énekelni, amitől nem egyszer pirultam el, amire szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést, bár megtehette volna, viszont gondolt rám és inkább hallgatott. 

  Az utána lévő bulin csak egy órát maradtunk. Táncoltunk, ittunk egy kicsit, majd Harry úgy döntött, hogy nem akar tovább maradni, amivel persze én is egyetértettem, csak azzal már kevésbé, hogy utána kicsit ittas állapotban vele üljek egy szobában, egyetlen közös ággyal. 

  Hiába dőltem hátra és hunytam be a szemem, nem szűntek meg a kavargó gondolataim, egyre több kép jelent meg előttem és jelenetek, amik bármelyik pillanatban valósággá válhatnak. 

  - Jól vagy? - simít végig az arcomon Harry, mire résnyire nyitom szemeim.

  - Persze - sóhajtok fel. - Miért ne lennék? Minden tökéletes...

  - Nem úgy veszem észre - kuncog fel. - Mitől vagy ilyen feszült? Bár sejtem a választ, viszont semmiért sem kell aggódj angyalom, már mondtam neked, hogy nem teszek semmit, ha te nem szeretnéd. Nem akarom, hogy ez és a következő nap erről szóljon. Boldoggá akartalak tenni ezzel az úttal, nem pedig megrémiszteni téged.

  - Boldog vagyok - suttogom. - Csak... fura ez az egész és kicsit a pia is a fejembe szállt, pedig alig ittam valamit. Nem tudom, hogy mi lenne jó. Egyszerűen csak cselekedni szeretnék, gondolkodás nélkül, de közben az is bennem van, hogy mi lesz akkor, ha amit teszek holnapra megbánom. Tudom, hogy nem okoznál nekem fájdalmat, nem kell emlékeztetned rá, csak... ez nem olyan egyszerű. Az elején még abban sem voltam biztos, hogy eljutunk idáig, de most, hogy igen boldog vagyok, mert nekem lett igazam és ha akkor nem adok neked esélyt megbánom. Most is szeretnék... - nézek a szemeibe. 

  - Szeretnél? - mosolyodik el féloldalasan. - Vagy csak úgy érzed, hogy kell? - hajol hozzám közelebb.

  - Szeretnék - motyogom.

  - Akkor lássuk mennyire gondolod komolyan - támaszkodik fölém, majd tapasztja ajkát az enyémre.

  Csókjára azonnal válaszolok, míg kezeimet a hajába vezetem, ami belőle morgást vált ki. Annyiszor eljutottunk már erre a szintre, hogy nem kellene remegnem, mégis azt teszem, mert tudom, hogy ez most más. Érzem, hogy ez nem fog ott befejeződni, ahol általában szokott. Nem fog, mert én sem és ő sem akarjuk ezt. Vele akarok lenni és tudom, hogy képes vagyok rá.

***

  Mosolyogva ébredek fel, másnap reggel. A mellettem lévő fiú még mélyen alszik, ám én erre képtelen vagyok. Igazából nem is szeretnék még felkelni, csak a karjaiban feküdni, miközben a mellkasa egyenletesen mozog az arcom alatt. Megnyugtat. A tudat, hogy itt van és az elmúlt pár hónap nem csak egy álom volt, megnyugtat. Sosem gondoltam volna, hogy ez pont a főiskolán történik majd meg velem, de örülök, hogy így lett. Örülök, hogy senki sem ismer úgy, ahogy ő engem, ahogy annak is, hogy ő vezetett be mindenbe, ő mutatta meg nekem, milyen a szerelem és a biztonság. Hálával tartozom neki, még akkor is, ha ezt sokan hülyeségnek tartanák, én úgy érzem, hogy így van. Bár tudom, hogy sosem várná el tőlem, hogy bármit is tegyek, de én szeretnék. 

  Be kell neki bizonyítanom, hogy mennyire fontos számomra, hogy itt van velem és én vagyok az a lány, aki neki kell, nem pedig más. Mindent el akarok neki mondani, de nem könnyű, ha az ember képtelen úgy beszélni az érzéseiről, ha az illető előtte áll. Nekem sosem ment és nem is fog, ahogy észreveszem, míg ő bármit képes megosztani velem. De valahogy a tudtára tudom adni, hogy mit érzek, hiszen azt is úgy tudta meg, hogy már régóta szerelmes vagyok belé. Írásban ki tudom fejteni a gondolataim és erre már ő is pontosan rájött. 

  - Miért nem alszol? - szólal meg mély hangján.

  - Felébredtem és nem tudtam visszaaludni - adom a tudtára csendesen, mire ölelő karjainak a szorítása erősödik testem körül, miközben halk morgás hagyja el ajkát.

  - Még órák vannak az indulásig, aludj - puszil a hajamba. - Vagy akár másképp is eltölthetjük az időt - suttogja, mire megborzongok.

  - Akkor azt hiszem aludnom kell - motyogom és az oldalamra fordulok, amit ő morogva jutalmaz, miközben a hátamhoz bújik és arcát a nyakamba temeti. Meleg leheletét érzem a bőrömön, ami persze nem segít az elalvásban, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez is volt vele a célja. 

  Órákkal később már a repülőn ülünk, visszafelé tartva. Fáradt vagyok és bevallom, hogy kicsit félek a szemeibe nézni, pedig nincs mitől. Igazából egész reggel furán éreztem magam, főképpen, amikor kijelentette, hogy ő is velem fog fürödni. Bár ilyet korábban is csináltunk és akkor nem zavart, viszont azóta változott egy két dolog. Tudom, hogy ő ezt élvezi, hiszen melyik pasi ne élvezné, ha a barátnője zavarba jön attól, hogy a közelében van? Mindegyik, mindig élvezni fogja és ezért ő sem lesz kivétel.  

  - Minden rendben, kicsit sápadt vagy? - kérdez rá Harry, amikor kilépünk a reptérről.

  - Persze, csak tudod keveset aludtam és nem igazán tesz ilyenkor jót a repülés, de jól vagyok - nyugtatom meg. 

  - Ugye nem így fogsz mostantól végig viselkedni a közelemben? - kérdi sóhajtva.

  - Hogyan? - fordulok felé.

  - Mindketten tudjuk hogyan, nem kell magad zavartnak érezd a közelemben. Megtörtént és ezen nem tudsz változtatni, azt mondtad nem bántad meg, szóval ne légy az aki előtte is voltál, mert semmi sem változott. 

  - Tudom - állok meg. - Nem akarok furán viselkedni, csak még kell egy kis idő. De mindet, amit mondtam komolyan gondoltam. Semmit sem bántam meg, csak mindketten tudjuk, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek. 

  - És én éppen ezért szeretlek - mosolyodik el. 

***

  Fáradt voltam, nem is kicsit mire a szobánkba értünk, de Harry megígérte Louisnak, hogy benézünk hozzájuk és persze én is Perrienek, szóval még nem feküdhettünk le. Kézenfogva sétálunk a sötét utcán, egyre közelebb érve a megszokott helyünkhöz. Csendes és kicsi hely, de amikor mi ott vagyunk, hangos lesz és minden a mi nevetésünktől cseng. Sokszor ránkszóltak már, ám amikor nekünk köszönhetően egyre többen jöttek és már nem volt annyira kipusztult a kávézó semmilyen megjegyzést nem tettek, inkább örültek, hogy vannak vendégeik. 

  - Sziasztok! - mosolyognak ránk a többiek.

  - Miért vágtok ilyen mindjárt elalszom fejet? - kérdez rá Louis.

  - Talán mert keveset aludtunk?! - húzza fel a szemöldökét Harry, mire Louis arcán perverz mosoly terül szét, én meg érzem, ahogy az arcomat pír önti el. - Hosszú volt az út és este is későn jöttünk haza. 

  - Vagy inkább az éjszakát nem alvással töltöttétek, de tudom, hogy nem válaszolnátok rá, szóval nem is teszem fel a kérdést, bár le tudom olvasni az arcotokról is - jelenti ki.

  - Mi lenne, ha nem baszogatnád őket Lou - mordul rá Perrie. - Semmi közünk hozzá, hogy mi történik a magánéletükben.

  Sóhajtva dőlök hátra, mert őket ismerve ennek még sokáig nem lesz vége és mi sem teszünk majd semmit, hogy befejeződjön, de nem is számit, mivel ők a barátaink. Az elmúlt időben pedig rájöttem, hogy a barátok szeretnek vitatkozni és kíváncsiak, de nélkülük az ember élete unalmas lenni. Mindenkinek szüksége van legalább egy barátra, mert nélküle sosem tudná meg mi az az igazi élet. Nekem több is lett egyszerre, mellette egy fiúval is, aki megmutatta nekem, hogy az élet milyen szép is tud lenni és nem mindig az aminek látszik a dolog. Hogy a határok között nagyon kicsi a különbség és sosem tudhatod, hogy éppen utálod az adott személyt vagy szereted, de én már rájöttem. Szeretem. Sosem lennék képes utálni őt, tegyen bármit is.

  - És akkor most meséljetek nekünk, milyen volt a koncert? - szólal meg Niall.

  - Szinte biztos voltam benne, hogy ti tudtatok a dologról - nézek rájuk - a koncert csodás volt... - kezdek bele a mesélésbe.

24.rész - Meglepetés

  - Harry, már alig maradt pár nap mielőtt újra elkezdődne a tanítás, miért nem akarod elmondani, hogy miért pont most megyünk? - sóhajtok fel. Tudom, hogy ezzel felidegesítem, de nem tehetek róla. Nem mond semmit, csak azt a választ kapom, hogy csak most tudott szállást foglalni és mielőtt elkezdődne az újabb év be akarja tartani az ígéretét, hogy elmegyünk egy közös hétvégére valahová. Hiába mondom neki, hogy erre semmi szükség, hiszen számomra az is elég volt, hogy kettesben tölthettem vele a szülinapom, de ő azt mondta, hogy ezt nekem megígérte és nem jött össze, ő pedig nem akarja megszegni az esküjét.

  - Angyalom, tudod, hogy miért megyünk most - túr a hajába - már nem egyszer mondtam neked.

  - Csak sosem az igazi okát, nem vagyok vak se hülye, tudom, hogy tervezel valamit, csak nem akarsz róla beszélni ismerlek, de tudod mit, legyen. Lepj meg - lépek hozzá közelebb majd karolom át a derekát. - A meglepetéseket nem szeretem, de a tieid valahogy mindig elnyerik a tetszésem - nyomok egy puszit az arcára. 

  - Angyalka, tudod, hogy milyen fontos vagy számomra. Azt is, hogy idegesítő vagyok néha, de mindent azért teszek, hogy meglepjelek és boldoggá tegyelek, szóval ne izgulj. Meglátod, hogy minden jó lesz, csak bízz bennem - hajol a fülemhez. - Ezt a hétvégét nem fogod elfelejteni, ebben biztos vagyok. 

  - Bízom benned - mosolygok rá. - Szeretlek - nézek szemeibe.

  - Sosem fogom megunni ezt a szót a szádból - nevet fel. - Én is téged.

***

  Annyira sok minden nem történt az elmúlt hónapokban, de azért néhány igen. Mondhatni kibékültem a családommal. Anya még arra is rávette magát, hogy eljöjjön velünk egy közös ebédre, amikor meglátogatott. Sajnos Dave még mindig nem kedveli Harryt, de már beletörődtem. Tisztában vagyok vele, hogy miért félt, de avval is, hogy később belátja nincs mitől, csak még nem telt el elég idő és még nem fogta fel, hogy az hugicája felnőtt és képes egyedül is megvédeni magát. 

  Viki és Dy, alig beszélnek velem, mivel ők nem szeretik a társaságot, amiben a legtöbb időmet töltöm, de ez ellen semmit sem fogok tenni, nekik is el kell fogadniuk, hogy én így vagyok boldog. Sajnos nyáron nem sokat találkoztunk, mivel nem itt töltötték az elmúlt pár hetet, de néha Skypeoltunk. Szeretném őket visszakapni, hiszen az elején sokat segítettek és barátaimnak tekintem őket. Le fogok velük ülni beszélni és mindent tisztázunk, majd megpróbálom azt, hogy mindent előröl kezdjünk. 

  Harry baráti köre pedig szép lassan olyan számomra, mint a második családom. Nagyon jól érzem magam köztük, annak ellenére is, hogy az elején mennyire feszült voltam. Örülök, hogy mindenki boldog körülöttem, hogy már mindenki megtalálta a párját. A lányokkal nagyon jól kijövök és sok segítséget is kapok tőlük, amikor bizonytalan vagyok valamiben. Perrie nagyon közel került hozzám, ő az egyetlen mindenki közül, aki tud még Harryn kívül a regényről. Sokat segített néhány rész kitalálásában és a javításban is, amiért még mindig nagyon hálás vagyok neki. Louis. Hát a mi kapcsolatunk, azt hiszem teljesen rendbejött. Szereti a barátnőjét és látszik, hogy boldog vele. Képes a társaságomban lenni, minden feszültség nélkül, én pedig boldog vagyok, mivel visszakaptam a barátom. 

  De nem csak velük erősödött a kapcsolatom, hanem Harryvel is. Nem titkolózunk, mindent tudunk a másikról, talán néhány olyat is, amit nem akartunk tudni, de úgy érzem, hogy egy kapcsolatban azokat is el kell mondani, ami számunkra kényelmetlen. Emlékszem, hogy az elején mennyire rémisztő volt, de azóta a tetoválásokon kívül, már semmi sincs rajta, azok számomra pedig nem ijesztővé, hanem sexyvé teszik. Lassan megtudom a jelentésüket is, ami csak jobban megszeretteti velem az egészet. Boldog vagyok mellette, nagyon boldog. Ha kicsit nehézkesen is indult a kapcsolatunk, már minden tökéletes. Szeretem őt és ő is engem, ennyi pedig mindkettőnknek elég. 

  - Nagyon elgondolkodtál - simít végig az arcomon. - Mindjárt leszállunk - közli velem.

  - Nem is vettem észre, hogy ilyen hamar eltelt az idő - pillantok felé. - Sosem gondoltam volna, hogy az utolsó napokat veled töltöm majd, kettesben New Yorkban. Köszönöm, hogy elhoztál ide és a meglepetést is, amit remélem hamarosan megtudok. 

  - Hamarosan - kacsint rám. - Már ma este - teszi hozzá vigyorogva. 

  Délután négy órára érünk a szállodánkba, ahol mindketten fáradtan dőlünk le az ágyunkra. Tudom, hogy a napnak még nincs vége és csak most jön a java, hiszen a meglepetése még hátra van, de a kevés alvás és utazás kimerítő.

  - Azt hiszem rendelek valami kaját - könyököl fel Harry. - Ugye nem fogsz elaludni? - hajol közelebb hozzám.

  - Hmm? 

  - Kelly, ne csináld - nyom egy csókot a számra. - Nem aludhatsz el, ha megteszed esküszöm nekem, hogy leöntelek egy pohár hidegvízzel - vigyorog le rám gonoszul. 

  - Azt nem mernéd - nézek rá morcosan. - Különben meg nem fogok elaludni, csak akkor azt hiszem szükségem lenne egy kávéra. Elárulod, hogy mibe menjek majd este a meglepetésedre?

  - Semmit sem árulok el estig, sajnálom - rázza meg a fejét. - Kényelmes szerelésbe, nem kell kiöltözni, légy önmagad és az csodás lesz - áll fel az ágyról, majd lép a telefonhoz, hogy ételt és italt rendeljen. 

***

  Kényelmesen öltöztem. Fekete nadrág, fehér top és egy bakancs, de nem vagyok benne biztos, hogy így megfelelő leszek, bár Harry azt mondta, hogy jó lesz és igazság szerint ő sem öltözött ki jobban nálam, de attól még nem vagyok magamban biztos. Ezért nem vagyok oda a meglepetésekért, sosem tudhatom, hogy mire számítsak és mi megfelelő az alkalomra vagy mi nem. 

  - Kész vagy? - kopog be Harry. - Ideje lenne indulni.

  - Igen, egy perc és megyek - kiáltok ki. 

  Bármit is tervez tudom, hogy nem fogok rá haragudni még ha durcásan is fogok vele viselkedni és ezt ő is pontosan tudja, de ilyen vagyok. Mindenkinek a hibáimmal együtt kell elfogadnia és szeretnie. 

  Kéz a kézben lépünk ki a szállodából, majd indulunk el a kivilágított utcán. Nem vagyok teljesen megszokva a hűvösebb levegővel, így közelebb bújok Harryhez, aki kuncogva karol át. Alig negyed órányi séta után, megállunk egy hely előtt. Harry rám mosolyog, majd megcsókol és biccent az ajtóban álló férfinak, aki pimasz vigyorral az arcán enged be minket az ajtón. 

  - Harry ez egy privát buli, mit keresünk mi itt? - kérdem, amint bezáródott mögöttünk az ajtó.

  - Ne aggódj angyalka, van jegyünk - vigyorog. - Igazság szerint a szülinapodra szerettem volna ezt megoldani, de nem sikerült így tolódott kicsit minden, de remélem azért még tetszeni fog. 

  Privát party, vagy mondjam inkább koncertnek, mert szinte biztos vagyok benne, hogy fel fog valaki lépni azon a színpadon, ami előttünk van pár méterrel. Nem tudom, hogy ki lehet az, de abban biztos vagyok ismerem és szeretem is, ha Harry képes volt idáig elhozni.

  - Ki fog fellépni? - kiáltom túl a zenét, amikor már beljebb vagyunk.

  - Meglepetés - vágja rá azonnal. - Hamarosan megtudod - teszi hozzá. 

  Harry mellkasának dőlve tekintek körbe az embereken, akik szintén feketében vannak, akárcsak mi. Próbálom kideríteni a közönségből, hogy ki lehet az a személy, akiért ennyien idegyűltek de nem igazán sikerül. Semmit sem fedezek fel és kezdek egyre izgatottabb lenni. 

  - Annyira kíváncsi leszek az arcodra - ölel szorosabbal Harry. - Azt még hozzátenném, mielőtt elveszted a fejed, hogy ha szerencsés vagy, akkor utána találkozhatsz is vele, ugyanis ő is itt marad majd bulizni, miután fellépett.

  - Hát, bárki is legyen az a személy, szerencsés vagyok, hogy itt lehet, veled - pillantok az arcára.

  A világítás hirtelen kapcsolódott le az egész helységben, így kíváncsian kapom a színpad felé a tekintetem. Harry kezeire helyezem az enyémeket, majd erősen megszorítom őket, mire a hátam mögött felnevet. Teljes csend és sötétség van a teremben, majd hirtelen világosodik ki a színpad és indul el a zene, mire szemeim nagyra nyílnak és döbbenten nézek a színpadon álló srácra. Nem akarom elhinni, hogy Harry tényleg képes volt elhozni a koncertjére. Bár már akkor is tudtam ki lehet az, amit felcsendült a zene, de minden csak akkor válik valóságossá, amikor megpillantod a személyt és hallod, amint énekelni kezd. 

  - Boldog Szülinapot Kelly - lehel egy puszit a halántékomra Harry, mire kiráz a hideg. Tekintetem elszakítva a színpadról fordulok meg a karjaiban, majd tapasztom ajkaim az övéire.

  - Köszönöm - bújok szorosan hozzá. 

  Bármennyire is szeretem Harryt, képtelen voltam végig a karjai között táncolni és énekelni. Kevés a lassú száma, én pedig teli voltam adrenalinnal, aminek köszönhetően úgy ugráltam és énekeltem, mint egy idióta. Harry vigyorogva nézett miközben ugráltam, miközben néha magához húzott egy csókra. Mikor azt hiszi az ember, hogy jobban senkit sem tud szeretni, akkor tesz valamit, hogy ez megváltozzon. Bebizonyítja, hogy igenis lehet jobban szeretni, mint ahogy eddig szeretted. 

  - ... take it off and try me on the hottest threads you ever wore so roll the dice get lucky tonight I know you're holding back no more hasitation, just come on I want your naked love so don't you dress it up tonight...

23.rész - Eltelt egy év

  Ijedtség. Ez az az érzés, ami teljesen átveszi az uralmát fölöttem. Úgy érzem, mintha megállna körülöttem az idő, mintha minden egyes másodperc eltelte maga lenne az örökkévalóság. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, de egyáltalán lehet erre valamit válaszolni? Nem igaz. Bár valószínűleg más lányoknak menne és egyből rávágnák a választ, de én nem ők vagyok. Zavarban vagyok, azt sem fogtam még fel, hogy megtalálta és elolvasta, nem azt, hogy rá is jött az egésznek a lényegére, amire még én is csak pár napja jöttem rá teljes egészében. 

  Feltűnt, persze, hogy feltűnt, hogy hasonlít rá a főszereplő, de azt hittem eleinte ez csak azért van, mert őt látom minden egyes nap a legtöbbet, de hamar rá kellett jönnöm, hogy amiket leírok, az nem azért van, mert látom, hanem, mert így érzem magam a közelébe, ezt váltja ki belőlem. Mindent leírtam, ami valaha is felmerült bennem, amikor kettesben vagyunk. Olyan dolgokat írtam oda, amit eddig még egyszer sem mertem neki megemlíteni, de írásban megtettem, mert abba bíztam, hogy semmiképp sem kerülhet a kezei közé, de tévedtem. Megtalálta. Ezért pedig nem is ő a hibás, bármennyire is szeretném beállítani, hanem én. Hiszen én voltam a felelőtlen, aki itt hagyta a mappát. Ha nem teszem meg, akkor nem jött volna rá és nem teszi fel ezt a kérdést, aminek a válaszától még én magam is félek. 

  - Kelly - szólal meg lágyan, de én továbbra is lehunyva tartom szemeim. Nem tudok ránézni, félek attól, amit majd látok, félek attól, amit mondanék, ha ránéznék ebben a pillanatban. - Nézz rám - suttogja, végigsimítva az arcomon. - Kérlek - lehel egy puszit a hajamba, mire felsóhajtok. 

  - Sosem lett volna szabad megtalálnod - motyogom alig érthetően. - Én...

  - Én mégis örülök neki, hogy megtaláltam - mosolyodik el. - Most már értem, hogy miért nem engedted, hogy beleolvassak, amikor kértem, de azt még mindig nem, hogy mióta tart ez és, hogy miért nem beszéltél nekem róla soha?! Nem akarom erőltetni, mert tudom, hogy nem lesz róla könnyű beszélni, de tudnom kell... tudnom kell, hogy mióta vagy szerelmes belém.

  - Ne kérj tőlem ilyet... - remeg meg a hangom.

  - Zavarban érzed magad - jelenti ki, sokkal inkább magának, mint nekem. - Nem kell, előttem nem kell. Ismersz, tudod, hogy én, hogy érzek irántad, itt az ideje, hogy én is megtudjam mi a helyzet veled. Ha szeretnéd, beszélek először én egy kicsit az érzéseimről, de meg kell nekem nyílnod, mert tudni szeretném, rendben? 

  Milliószor beszélt már erről az utóbbi időben, de én most ebben a pillanatban úgy érzem, hogy bármit szívesebben hallgatnék, mint az érzéseiről való beszédet. Természetesen örömmel tölt el, amikor erről beszél, de nem most. Most zavarban érzem magam legszívesebben az ágy alá bújnék és megvárnám, míg elfelejti, amit olvasott és csak akkor bújnék elő. Pont úgy viselkedem, mint egy gyerek, pedig ha a koromat nézzük, akkor érett felnőtt ember vagyok. Szembe kéne néznem a történtekkel és elmondanom, amit már rég meg kellett volna tennem, de akkor miért félek ennyire tőle? Miért érzem azt, ha az érzéseimről kell beszélnem, hogy lehetetlent akarok? Nem akarom ezt érezni. 

  Sóhajtva dőlök vissza az ágyra majd takarom el kezeimmel az arcom. Érzem, ahogy Harry is mellém fekszik, majd könyökére támaszkodva hajol hozzám közel.

  - Ne érezd magad feszültnek, boldog vagyok... azt hiszem, te vagy az a lány, aki eléri, hogy teljesen elfelejtsem Jadet és újra bízzak a szerelemben... Akkor kezdem én.

  - Nem kell - vágok közbe. - Nem így akartam, hogy megtudd - suttogom. - Egyszerűen még számomra sem tiszta nagyon sok dolog, de egyben biztos vagyok, már az első találkozásunkkor felkeltetted az érdeklődésem - motyogom. - Ne kérdezd, hogy miért, de már akkor melegség szökött végig a testemen. Először azt hittem, hogy a félelemtől, de később rájöttem, hogy semmi köze sem volt ahhoz. Igaz végig abban a hitben éltettem magam, hogy félek tőled, aminek az oka is meglett volna, de nem így van... nem félek tőled és sosem tettem. Louis mellett is jól éreztem magam, de be kell vallanom, hogy melletted teljesen más volt. Ő számomra, csak egy barát, te annál sokkal több vagy. A fejembe és a szívembe férkőztél. A kérdésedre nem tudok válaszolni... először észre sem vettem, hogy miről/kiről írok, de később pedig már késő volt. Mivel még sosem éreztem ilyet, nem tudom neked megmondani, de egyet tudok... nem akkor volt, amikor engedtem neked - suttogom - hanem előtte... jó pár nappal előtte.
  Zöld iriszei csillogni kezdenek, arcára mosoly kúszik, ami megmutatja nekem édes gödröcskéit. Milyen fura ezt a szót rá használni. Ha valaki ezt meghallaná, biztosan megdöbbenne, hiszen ki mond ilyet egy tetoválásokkal és hasonló rosszfiús dolgokkal van tele? Valószínűleg senki, azokon a személyeken kívül, akik pontosan tudják, hogy milyen emberek valójában, nekem pedig volt alkalmam ezt megtapasztalni.
  - Nézz rám - simít végig az arcomon. Sóhajtva emelem rá tekintetem, majd nézek bele szemeibe. - Ettől szebb dolgot nem is mondhattál volna nekem - suttogja közel hajolva hozzám. Nekem ennyi is teljesen elég, hogy tudjam mit érzel - tapasztja ajkait az enyémekre.

***

  Bevallom, hogy nem kicsit tartok a találkozástól. Harry hiába próbál megnyugtatni, nem megy neki, pedig azokból, amit elmondott nekem Gemmáról tudom, hogy kedves lány és már most imád engem, pedig még nem is találkoztunk, de akkor miért érzem ezt a görcsöt a hasamban? Miért félek? Annyiszor olvastam már ilyet a regényekben, de az én helyzetem mégis más. Nekem nem a szülőknek kell megfelelni, hanem a nővérének, viszont ha lenne választási lehetőségem, akkor mindkettőnek szeretnék a kedvére tenni, de lehetetlen. 

  - Nyugodj meg, angyalom - szorítja meg a kezem az ajtóban állva. - Nem lesz semmi baj, bízz bennem - lehel egy puszit a halántékomra. 

  A szívem kétszer olyan gyorsan kezd verdesni, mint fél perccel ezelőtt, amikor meghallom a közeledő lépteket. Az ajtó kitárul előttünk, majd egy mosolygó lány tekint ránk. Mosolya kedves, gyengéd és aranyos. Sugárzik az egész arcáról a szeretet és a kedvesség, ami kicsit megnyugtat. Szőke haja hullámokban keriti körbe arcát. Harryre pillantok, majd újra az előttem álló lányra és így már egyből felfedezem a hasonlóságokat. Bár a haja színe különbözik az öccsétől, valamiért azt érzem, hogy az övé is barna, csak éppen be van neki festve. Gemmára nézve, ugyanaz a bizalom, nyugodtság tölt el, mint amikor Harryre tekintek. 

  - Sziasztok! - köszönt minket, majd arrébb áll az ajtóból, hogy be tudjunk menni. Én lépek be először, majd Harry követ. - Már vártalak titeket, öcsi - öleli magához testvérét a lány. Miután megölelte az öccsét felém pillant, majd elém állva mutatkozik be nekem. - Gemma vagyok, gondolom te vagy Kelly, aki teljesen elcsavarta Hazz fejét.

  - Én ilyet sosem mondtam - szólal meg azonnal a göndör, mire mindketten felé kapjuk a tekintetünk, majd Gemma rá nyújtja a nyelvét, mire Harry felnevet.

  - Örülök a találkozásnak - mosolygok rá melegen. 

  - Látom rajtad, hogy izgulsz, de nincs mitől - legyint - nem foglak megenni, míg nem okozol fájdalmat ennek az idiótának - mutat mögénk, mire a hallok egy halk morgást, de figyelmen kívül hagyva követem Gemmát. - Én már most nagyon kedvellek és tudom miért? Mert Harry szinte senkit sem avat be a múltjába, eleinte engem sem akart, de mivel egy családból vagyunk, én is ugyanolyan makacs vagyok, mint ő szóval meg kellett adja magát. Sok mindent nem tudok még, de a mában kell éljünk nem igaz, nem pedig a múltban. Az, ami akkor történt nem számít csak a jelen, amiben élünk. 

  - Igazad van, én is teljesen így gondolom - bólintok rá.

  Órákon keresztül beszélgetünk, én pedig minden perc elteltével egyre felszabadultabb leszek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, hogy boldogan fogok kilépni egy első találkozás után a családtól, de így lett. Gemma annyira kedves és megértő lány, hogy nem lehet nem kedvelni. Az pedig, ahogy egymást eszik Harry megnevetett. Gemma sok mindenre nem emlékszik és ezt mondta is, de nem úgy látom, hogy akkora problémát csinálna belőle, sőt beletörődött és elfogadta, hogy ez az ő sorsa, amin úgysem tud változtatni.

***

  Ma van az év utolsó napja, én pedig már teljesen fel vagyok töltődve. Azt sem tudom, hogy mi lesz velem amikor eljön az este. Harry nem ismer rám, őszintén nem is csodálkozom, hiszen ennyire vidám és energiával töltött már nagyon rég nem voltam. Úgy érzem ez a nap jó lesz, sőt több, mint jó. Ez lesz az eddigi legjobb szilveszteri estém, amit a barátaimmal és a pasimmal töltök. Fekete csillogó ruhám, már rajtam van, miközben az utolsó simításokat végzem magamon. 

  - Gyönyörű vagy - lép mögém Harry majd ölel magához. 

  - Köszönöm - dőlök a mellkasának. 

  A kisebb buli egy közeli helyen lesz, ahol persze nem csak mi leszünk, de nekem megfelel, mivel ő is mellettem lesz. Eleinte nem ott akarták tartani, de mivel én és Gemma is csatlakoztunk az összejövetelhez nem lett volna elég nagy a hely mindenkinek. Mivel olyan tíz-tizenöt percnyi sétára van, nem hívunk taxit, inkább élvezzük az esti hűvösebb levegőt és mivel a fiúk inni akarnak, kocsival sem jöhettünk. De egyáltalán nem bánom. Lehet, hogy a lábam fájni fog, de annyira jól érzem magam köztük, hogy nem érdekel. Louis feloldódott és ahogy látom kezd túllenni rajtam, mivel mellette egy csinos barna hajú lány sétál, aki kuncogva bújik közelebb hozzá.

  - Jól vagy, nem fázol? - hajol hozzám közelebb Harry.

  - Tökéletesen vagyok - nyomok egy csókot a szájára.

  - Kicsit úgy érzem magam köztetek, mintha harmadik kerék lennék - szólal meg Gemma. - Ugye ez nem lesz végig így?

  - Ne hülyéskedj Gem - húzza magához őt is Harry. - A világ két legszebb lánya sétál mellettem ezen az estén, én pedig nem fogom hagyni, hogy bármelyikük is rosszul érezze magát.

  - Harry, ugye tudod, hogy én is lány vagyok és nem értek egyet veled - szólal meg Perrie.

  - Ne aggódj hercegnő, te az én legszebb barátnőm vagy.

  Ittam, sokat ittam. A fiúk pedig megállás nélkül hülyéskedtek és szórakoztak, de persze minket sem hagytak ki a mókából. Volt, hogy mi voltunk a főközpontban, volt, hogy másokat figuráztak ki, de egyikünket sem zavarta a dolog. Boldog voltam. Közelebb kerültem a srácokhoz és Gemmához is. Otthon éreztem magam, még az sem tudta elrontani a kedvem, amikor Jade megjelent. Ő is bulizott, mi is buliztunk és nem foglalkoztunk egymással, sőt úgy érezte, hogy Harry Jade jelenléte miatt sokkal birtoklóbb lett, de nem bántam. Semmit sem bántam meg a mai napból, ahogy ebből az évből sem.

  - Boldog Új Évet! - kiáltotta nép, amint letelt a tíz másodperces visszaszámláló, Harry pedig ajkait az enyémre tapasztva kívánt nekem egy újabb esztendőt, közösen.

22.rész - "Mióta vagy belém szerelmes..."

  Amint a gépem leszállt megkönnyebbültem. Hogy miért? Egyszerű a válasz, végre ott vagyok, ahol szívesen fogadnak, ahol úgy érzem, hogy otthon vagyok. Tudom, hogy a legtöbb embernek ezt a biztonságot a családja jelenti, de számomra nem. Ott már nem úgy érzem magam, mint régen. Dave nem beszél velem, vagy ha igen a magáét fújja mit sem törődve azzal, hogy én mit akarok vagy gondolok. Anya elfogadta, mondjuk, de ő sincs mellettem, csak már nem próbál meg lebeszélni. Bármit is akarnak majd tenni, sose kényszerítsenek választásra, mert képes vagyok és lemondok a családról, ha róla van szó. 

  Az elmúlt pár napban jobban éreztem a hiányát annak, hogy nincs mellettem senki, mint egész életemben. Régen, nem hiányzott egy fiú sem az életembe, most meg alig vagyok képes kibírni pár napot nélküle. Szeretem. Lehet, hogy a külseje miatt sokan félnek tőle, de számomra nem számít, mert tudom, hogy belül nem olyan, amilyennek sokan gondolják. Kedves és törődő. A külső csak egy maszk, ami a múltbeli fájdalmaknak köszönhető semmi több.

  Egyetlen egy dologtól félek. Jade. Harry sejti, hogy ismertem már korábban is, én pedig fogalmam sincs, hogy mondjam el neki a dolgokat. Nem akarom, hogy sajnáljon, azt sem, hogy miattam akadjon ki és beszéljen Jadeel, szerűen csak el akarom felejteni azokat az időket és boldognak lenni a jelenben, ahol már semmi keresnivalója nincs Jadenek. 

  - Azt hitted nem fogok kijönni érted? - hallok meg egy mély hangot, mire mosolyogva fordulok felé.

  - Reménykedtem benne, hogy itt leszel - suttogom, majd hozzábújok. Szorosan a karjaiba zár, miközben érzem, hogy felsóhajt. Jó érzés tudni, hogy nem csak nekem hiányzott annyira, hanem én is neki. 

  - Hiányoztál, angyalom - puszil a hajamba. - Amikor azt mondtad, hogy jössz nem akartam elhinni, de most, hogy itt vagy többet nem engedlek el - jelenti ki, mire felnevetek.

  - Mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az utolsó hazalátogatásom - nézek a szemébe.

  - Én nem is azt mondtam - vigyorog. - Legközelebb majd én is velem megyek, nem érdekel, hogy az adott személyek örülnek-e majd nekem vagy sem. A barátnőm vagy és veled akarok lenni - dönti az enyémnek a homlokát - be akarom bizonyítani nekik, hogy nem olyan srác vagyok, mint amilyennek gondolnak.

  - Én tudom, hogy nem vagyok olyan és az bőven elég - nyomok egy puszit a szájára, amit ő természetesen csókká alakít.

  A kollégium felé tartó úton mindketten csendben vagyunk. Úgy érzem, hogy valamit kérdezni szeretne, mióta visszajöttem felfedeztem egy új csillogást a szemében, ami eddig nem volt ott. Mintha tudna valamit, amiről én nem tudnék. Szeretnék rákérdezni, de az a baj, hogy inkább én is a gondolataimba merülök, mivel tudom, hogy fel fogja hozni a Jades ügyet, nekem pedig fel kell rá lennem készülve.

  - Minden rendben? - teszi tenyerét a combomra. - Csendben vagy.

  - Ezt rólad is elmondhatnám - pillantok rá. 

  - Én csak... - sóhajt fel. - Gondolkodtam valamin, de még nem szeretnék róla beszélni - teszi hozzá, mire én bólintok. - Viszont látom, hogy téged zavar valami, mondd el.

  - Nem érzem fairnek, hogy te elmondtad nekem a múltad én pedig képtelen vagyok neked elmondani egy apróságot belőle - motyogom. - Szeretnék róla beszélni, csak az a baj, hogy nem akarom, hogy miattam légy majd dühös az adott személyre...

  - Jaderől van szó igaz? - kérdi halkan. - Nézd, bármit elmondhatsz nekem, tudni akarom, hogy mi történt köztetek. 

  - Rendben, akkor elmondom, amint megérkeztünk, mert nem akarom, hogy vezetés közben arra is kelljen figyelj, amit én mondok.

  Nem telt bele sok időbe, mire megérkeztünk. Lassan haladok Harry mellett a szobánk felé. Mivel még mindig vakáció van, így alig vannak a koleszben, szerintem két kezemen meg tudnám számolni hány személy maradt itt.

  - A srácok örülni fognak, hogy te is velünk töltöd az szilvesztert - nyitja ki az ajtót, majd enged maga elé. 

  - Én pedig örülök, hogy nem kell otthon töltsem egyedül a családommal, szeretem őket, de már idősnek érzem magam ehhez és már te is itt vagy - teszem hozzá halkan.

  - Én is veled szeretném tölteni a szilveszterem - húz magához. - Igazából, kettesben, de az elején még osztozom rajtad, ha szeretnéd, de ne várd el tőlem, hogy ez a végére is vonatkozzon.

  - Megbeszéltük - motyogom a mellkasába.

  Egy gyors zuhanyzás után, Harry és én egymás mellett ülünk az ágyamon, miközben a fejem a vállán pihen. Tudom, hogy nem fogja erőltetni a mesét, de én nem tudom, ha képes leszek úgy megszólalni, ha nem szólal meg ő előbb.

  - Rendben - sóhajtok fel. - Jade... hát ő egy suliba járt velem egy évig - kezdek bele. - Akkor még fiatal voltam és ő is, csak annyi különbözött köztünk, hogy ő menő volt én pedig nem... igazából a menő gyerekek szerettek gúnyt űzni a szürke kisegerekből, mint amilyen én is voltam. Én ezt jól bírtam, sosem törtem meg, de amikor elkezdtek rólam terjeszteni valamit, összetörtem. Ő talált ki mindent, miatta volt pokol az az évem, de ez akkor sem múlt el miután elköltözött. Én pedig nem törődtem semmivel sem, csak tanultam. El akartam érni, hogy bebizonyítsam neki, hogy menni fog és akkor is elérem a célom, ha ezzel az volt a terve, hogy ne sikerüljön. 

  - Mit terjesztett rólad? - kérdi feszülten.

  - Az tényleg nem fontos Harry - próbálkozom.

  - Lehet, de nekem az - szögezi le - szóval halljam.

  - Azt terjesztette rólam, hogy összejöttem egy tanárral, hogy segítsen nekem a tanulásban, ami természetesen nem volt igaz. Igaz, hogy tényleg segített, de a másik fele nem volt az. Sosem lennék képes ilyenre, hogy elérjem azt, hogy jó tanuló legyek. A tanárt kirúgatták, engem pedig ki akartak csapni, ami végül nem történt meg, de attól még rám ragadt ez a név. Előttem sosem beszéltek róla, de tudom, hogy a hátam mögött még talán most is téma, de már nem érdekel.

  - Nem gondoltam volna, hogy ennyire félreismertem azt a lányt - morogja. - Sosem gondoltam volna róla ilyet... sajnálom, hogy ezt tette veled - húz magához. - És azt is sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod azt, hogy pár nappal ezelőtt arról beszélek, hogy egykor szerelmes voltam abba a lányba.

  - Semmi gond Harry, én már túltettem magam rajta - vonom meg a vállam. - Nem szeretném, ha ezért felkeresnéd és beszélnél vele, semmi értelme sem lenne. Látod, hogy itt vagyok és jól vagyok és így is leszek, míg te mellettem vagy.

  - Szeretném a arcába ordítani, hogy mekkora egy lotyó, de nem teszek semmit. Azt mondod, hogy túltetted magad rajta és én hiszek is neked, de teljesen sosem fogod kitörölni ezt az érzést magadból. Ha meglátod, ha meghallod ezt a nevet eszedbe fog jutni, hogy mit tett vele...

  - Mondtam már, hogy nem számít. Nem érdekel Jade. Életem legboldogabb napja volt, amikor lelépett és tudom, hogy többet nem fog felbukkanni az életemben.

  - Ha megtenné, akkor szólj nekem és én majd elintézem.

  - Köszönöm - emelkedek kicsit feljebb, hogy puszit tudjak adni az arcára. - Voltál Gemmánál? - kérdek rá pár csendes perc után.

  - Igen - bólint. - Azt is elmondtam neki, hogy következő alkalommal téged is magammal foglak vinni és nagyon örült neki.

  - Mikor szeretnél menni? 

  - Még a héten, szilveszter előtt jó lenne - néz le rám. - Tudom, hogy már alig maradt pár nap, de szeretnélek neki bemutatni, mert nekem már csak ő maradt.

  - Én is szeretném őt megismerni - mondom lágyan. - Tudom, hogy számodra sokat jelent, hogy mi találkozzunk, így természetesen bármikor mehetünk.

   Tehát az elkövetkezendő két napban találkozom majd a nővérével, vagyis Harry családjával. Bevallom kicsit tartok tőle, hiszen engem még egy fiú sem mutatott be a családjának, de bízom benne, hogy Gemma kedvelni fog. Harry szerint Gemma mindenkit kedvel, akit ő kedvel, ez a fiúkkal is így van, elmondásai szerint.

  - Kelly, el kell valamit mondanom, csak félek, hogy dühös leszel, ha megteszem - szólal fel.

  - Miről beszélsz - ülök fel, majd nézek  a szemeibe.

  - Emlékszel, hogy megtiltottad, hogy elolvassam a történeted? - bólintok. - Véletlenül megtaláltam és beleolvastam...

  Megdermedek. Nem akartam, hogy tudjon róla, sosem lett volna szabad a kezeibe kerülnie annak a mappának. Szemeimet behunyva fordulok el tőle, mert egyből tudom, hogy mi lesz az a kérdés, ami ki akar bújni belőle.

  - Sokat gondolkodtam, de már tisztán látok egy dolgot. Ed, én vagyok és valamiért úgy érzem, hogy az Edwardból vetted ezt a rövidítést, de ez egyáltalán nem számít. Sokkal inkább az érdekel, hogy mióta vagy belém szerelmes, mert azt a regényt, már elég régóta elkezdted írni? - fordítja maga felé az arcom. 

21.rész - Elrejtett mappa

  Dianának igaza volt. Amint beléptem a szobába és anya rám emelte a tekintetét mosoly terült szét az arcán. Róla egyből tudtam, hogy ha nem is teljesen, de a mai napra megbocsájtott nekem, viszont amikor Davere emeltem a tekintetem, nem melegséget láttam a szemében, hanem kisebb dühöt. Még mindig dühös rám és valószínűleg még hosszú ideig az is lesz. Ő sosem felejtett el hamar semmit sem, ezt sem fogja, főképpen nem úgy, hogy én vagyok a húga, akire vigyázni akar. De el kellene fogadnia, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak a világban és el tudjam dönteni kit engedek magamhoz közel. Lehet, hogy hibát követek el, semmi sincs kizárva, de míg én nem érzem ezt, addig nem fogok változtatni a mostani helyzetemen. 

  -  Kicsim - szólal meg anya, amint mind leültünk a megterített asztalhoz - örülök, hogy itt vagy velünk.

  - Én is örülök, anya - suttogom. - De azt tudnotok kell, hogy vele maradok, míg nem tesz valamit, hogy megváltoztassa a véleményem. 

  Dave felől csak egy morgás hallatszott, míg anya felsóhajtott.

  - Tisztában vagyok vele kicsim - néz rám. - Tudom, hogy nem fogod elhagyni, hiszen látom a szemedben, hogy fontos neked és én ezt elfogadom, csak támogatni nem fogom. Ha te is fontos vagy neki és ezt én is így fogom látni, akkor ez megváltozik majd, de addig ne kérd azt tőlem, hogy egy fiú mellett képzeljelek el, mert arra képtelen vagyok. 

  - Én nem is kérek mást tőletek, csak, hogy fogadjátok el és ne próbáljatok meg szétválasztani minket, mert azzal csak annyit értek el, hogy eltávolodom tőletek - pillantok Davere.

  - Ne várd, hogy én elfogadjam, mert az nem fog megtörténni - rázza meg a fejét. - Ma amilyen normálisan csak tudok beszélek majd veled, mert karácsony van, de ennyi többet ne várj tőlem - jelenti ki.

  - Dave - szól rá Diana. - Te tudod a legjobban, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

  - Hagyd csak Diana - legyintek. - A bátyám így látja a dolgokat és nekem ezt el kell fogadnom, még ha én nem is így érzek. 

  Az elkövetkezendő két napban muszáj lesz vele beszéljek és elhitessem vele, hogy nekem ez így jó, ahogy van, mert nem akarok úgy visszamenni, hogy a bátyám még mindig nem beszél velem úgy, mint régen. Ki kell vele békülnöm, addig nem térhetek vissza Kaliforniába. 

Harry Styles

  Még csak pár napja ment el, de már most nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy mellette ébredjek, édes mosolya, az ölelések. Hiányzik ő maga. Amióta elmondtam neki ki is Jade úgy érzem, hogy végre újra teljesen átadtam valakink a szívem, aki nem fogja összetörni, mint azt egyszer már megtették. Ő képtelen lenne rá. Igaz az elején Jaderől is ezt hittem, de róla valahol mélyen belül mindig sejtettem, hogy nem az igazi, viszont Kellyvel kapcsolatban fel sem merül bennem semmi kétség sem. Csak annyit tudok, hogy boldoggá akarom tenni és hogy szeretem őt. Az viszont nem kicsit zavar, hogy a legjobb haverom is érez iránta valamit. Látom rajta, még ha nekem nem is mondja el, de nem vagyok vak, ismerem és pontosan tudom, hogy mikor mit érez. Annak viszont örülök, hogy nem kell vele harcolnom Kellyért, mert ő nem áll közénk, ha megtenné biztos vagyok benne, hogy mit sem törődve azzal, hogy barátok vagyunk tipornám le. 

  A szülinapján, félretettem Kellyt és úgy viselkedtem vele, mintha semmi sem lenne, hiszen jól akartam magam érezni. Nem volt könnyű főképpen nem akkor, amikor megláttam a szemében lévő csillogást mikor felhívta, de erőt tudtam venni magamon és elengedni a bennem gyülekező dühöt.

  Ha minden igaz, akkor holnap már nem egyedül leszek majd ebben a szobában, hanem a szeretett lánnyal. Bevallom nélküle üres a szoba és az életem is. Régen nem éreztem soha semminek a hiányát, de amikor ő nincs a közelemben érzem, hogy egy részem nem teljes és ez már kikészít. 

  Mivel ismét késésben vagyok, gyorsan el kell készülnöm különben a fiúk megint dühösek lesznek rám. Mindig megígérek egy időpontot, de természetesen sosem vagyok ott időben. Ez jellemző rám. Idegesen kapom fel a kulcsaim, ami balszeremcsémre kiesik a kezeim közül, így morogva hajlok le értünk... amint a markomban tudhatom a csomót, megpillantok egy mappát, ami Kelly ágya alatt hever. Összeráncolt szemöldökkel nyúlok be érte, majd húzom ki. Az ágyára leülve helyezem a mappát az ölembe és olvasom el a felíratott rajta.  Álmomban már láttalak!

  Biztosan ez az a történet, amiről már korábban is beszélt nekem, amit nem akart megmutatni. Ahányszor csak felhoztam a témát mindig kitalált valamit miért nem olvashatok bele, most viszont nincs itt, nem tudja nekem megtiltani. Tudom, hogy nem szép dolog, amit tenni készülök, de kíváncsi vagyok...

"Gyönyörű smaragd szempár pillant vissza rám, mire a szívverésem egyből felgyorsul. A reakciómat látva mosoly kúszik telt ajkaira és közelebb lép hozzám. Félek? Ez lenne a félelem? Nem, ennek az érzésnek semmi köze a félelemhez vagy ha van is, akkor nem ahhoz a félelemhez, amire a legtöbben gondolnának. Sokkal inkább ahhoz van köze, hogy a jelenlétében kiráz a hideg és furcsa érzés kerít a hatalmába. Mindig azon jár az agyam, hogy mi lesz a következő lépése és ha azt már kitalálta, akkor én készen leszek-e már arra, hogy fogadjam. Gyengének és sebezhetőnek érzem magam a közelébe, pedig én már nagyon rég nem voltam az. De róla tudom, hogy elég egy pillantás egy érintés és minden védőfalat leomlaszt, ami körülöttem van. 

  - Szépségem - ejti ki telt ajkain azt a szót, amit eddig csak tőle hallottam. Egyik kezét a mögöttem lévő falra helyezi, majd közelebb hajolva hozzám kezd el beszélni. - Miért vagy ilyen feszült a közelemben?

  - N-nem vagyok az.

  Hát persze, hogy most hagy cserben a beszédképességem. A dadogással biztosan mindent elérek, csak azt nem, hogy higgyen nekem. Bár ki tenné azt egy dadogó lánnyal? Tudja, pontosan tudja, hogy miért viselkedek így a közelében, mégis folyamatosan arról kérdezget, hogy miért. Nem tudom elmondani, még én magam sem értem teljesen, nemhogy el tudjam magyarázni. Egyszerűen csak ideges leszek ha a közelemben van...

  - Most nekem, vagy éppen magadnak próbálsz hazudni? - néz a szemeimbe. - Magadnak megpróbálhatsz, de nekem nem tudsz. Látom a szemeidben, a mozdulataidban, a remegő kezeidben, hogy igenis feszült vagy ha ilyen közel állok hozzád.

  - Ne csináld ezt Ed... - suttogom. - Én...

  - Igen, te? Te mit szeretnél? - hajol közelebb, mire ajkainkat alig válassza el pár milliméter. - Mit szeretnél szépség - motyogja az ajkaimra.

  - A francba is Ha Ed - zihálom. - Ne csináld ezt velem, nem helyes... te is tudod.

  - Mióta érdekeltek engem a szabályok? - vonja fel a szemöldökét. - Megsúgom neked, soha és nem is most fog elkezdődni - nyomja ajkát az enyémre, mire mindkettőnkből egy sóhajtás szakad fel. 

  Az eddig oldalam mellett pihent karjaimat a nyakába akasztom, majd közelebb húzom magamhoz, érzem, ahogy elmosolyodik és morogva adja tudtomra, hogy élvezi kezeim hajába való markolását. Ajka egyre vadabbul falja az enyémet, miközben egyre több tekintetet érzek magunkon, de egyáltalán nem érdekel. Ebben a pillanatban semmivel sem törődöm csak azzal, hogy most itt van és mindenkivel közli azt, amit eddig titkoltunk.

  - Szeretlek, angyalom - suttogja homlokát az enyémnek döntve. - Nem érdekel, hogy mennyire ártatlan és tapasztalatlan vagy, nekem így vagy tökéletes és tudod miért? - kicsit megrázom a fejem, mire mosolyogva közli velem. - Mert én mutathatok meg neked mindent, ami azt jelenti, hogy én leszek az első és az utolsó is, aki bevezet a szerelem fogalmába."

  Döbbenten bámulom az előttem lévő sorokat és egyből felmerül bennem egy kérdést, amire már van is egy válaszom, de nem lehetek benne teljesen biztos. Ez rólam és róla szól?! Hiszen ha figyelmesen átnézem, akkor van benne néhány sor, amit én is említettem neki és le van húzva egy Ha, aminek valószínűleg nem sok jelentése van, de mivel utána egy név jön megfordul a fejemben, hogy mi van, ha az én nevem akarta leírni, csak közben rájött, hogy miről is ír. 

  A mi kapcsolatunkat foglalja bele abba a szerelmes történetbe, amit a tanár tőle kért? Egyáltalán észrevette, hogy mit csinál vagy még nem tudatosul benne? Mindennél jobban szeretném felhívni és megkérdezni tőle, de nem fogom megtenni. Inkább megvárom, míg ő mondja vagy mutatja meg nekem és addig is örülök, hogy én lehetek számára az a srác, akit álmaiban már látott.

20.rész - Bizonytalanság

   Amint elhagytam Kaliforniát, egyből tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint tavaly. Nem lesz olyan békés ünnepünk, mint akkor volt vagy előtte. Igaz nálunk az mindig szokás volt, ha még haragban is voltunk ezen az estén félretettük és szeretettben ünnepeltünk. Két napja vagyok itt, de olyan fagyosan beszélnek velem, hogy inkább a szobámban ülök, mintsem, hogy velük. Fáj, hiszen szeretem őket, de nem fogok azért lemondani egy fiúról, aki fontos nekem, mert nekik nem tetszik. Nekem kell tetszedjen, nekem kell vele boldognak lennem és én kell őt elfogadjam. Ha hibázom, amiben egyre inkább kételkedem, akkor pedig el kell fogadnom, hogy nekik volt igazuk, de engedniük kell, hogy erre én jöjjek rá, ne pedig ők mondogassák nekem, mert azzal csak azt érik el, hogy annál inkább akarjam, amitől próbálnak eltiltani, ami normális. 

  Alig pár óra múlva kezdetét veszi a karácsonyi vacsora, amire persze én is hivatalos vagyok. Bevallom félek, hiszen rosszul fogom magam érezni, ha nem fognak velem törődni, ha olyan ridegek lesznek, mint amilyenek eddig is voltak, de le fogok menni és megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha arra gondolok, hogy ez a nap a szeretett ünnepe, megszakad a szívem. Harry elveszítette a lehetőséget, hogy a családjával ünnepeljen, igaz, hogy a nővére ott van neki, de a két dolog teljesen különbözik egymástól. Egy nővér nem pótolhat egy családot, viszont ha csak ő maradt már neked, akkor ő maga lesz a családod. Minden erejével próbálja majd veled közölni mennyire fontos vagy neki és neked ezt észre kell venned, ahogy remélem Harry is teszi majd. Nem akarom, hogy egyedül legyen, még akkor sem, ha ma Louis szülinapját is ünneplik. 

  Reggel beszéltem vele, de nem tartott valami sokáig. Zavarban éreztem magam, ami teljesen érthető azok után, ami történt. Hogy tudnék ugyanúgy bánni vele, mintha még mindig a barátom lenne és nem érezne többet irántam mint kellene, mikor tudom, hogy ez nem így van? Louis nehéz eset lesz, amíg nem talál magának valakit, akit teljes szívéből szerethet, valakit, aki nem én vagyok. 

  - Hmm - gondolkodom el, amikor a telefonom megcsörren. Azonnal utána nyúlok, majd a képernyőre pillantva mosolyogva veszem fel. - Szia - szólok bele vidáman. 

  - Szia, angyalom - köszönt ő is. - Mi a helyzet, ugye semmit sem zavartam meg?

  Ajkaim közül egy halk kuncogás szakad fel, mire Harry egyből megkérdi mi bajom.

  - Semmi, csak tudod... sosem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. Imádom ezt az éned, csak nehezemre esik elképzelni, hogy amellett a külső mellett egy ilyen gyengéd lélek lakozik. Ugye tudod, hogy amikor először találkoztunk, arrogáns és pimasz voltál, még mindig az vagy, de már sokkal inkább gyengédebb és lágyabb.

  - Ez az énem a valódi - suttogja. - Ilyen voltam mindig, míg...

  - Tudom - szólok közbe. - Szerettem volna megismerni az akkori éned is, de bevallom, hogy a rosszfiús sokkal jobban bejön, mint kellene. 

  - Örülök neki - hallom a hangján, hogy mosolyog. - De most mesélj mi a helyzet?

  - Ahh - sóhajtok fel. - Semmi, igazából mindenki úgy viselkedik, mintha itt sem lennék. Ha ez a ma este folyamán is így folytatódik, akkor el fogok menni, hamarabb, mint terveztem. Minek maradnék itt, ha ők nem látnak engem szívesen?

  - Ne hozz elhamarkodott döntést, mert nem akarom, hogy mire visszaérsz megbánd a döntésed - mondja lágyan. - Ha ott kell lenned, akkor maradj és miattam ne aggódj mert én sem vagyok egyedül. Holnap meglátogatom Gemmát és tudod...

   - Igen?

  - Beszéltem neki rólad - böki ki. - Akkor még nem tudtál semmiről, de ő látta, hogy van velem valami, így kiszedte belőlem és tudod... meg szeretne téged ismerni. Tudni akarja, hogy ki az a lány, aki segített a öcsikéjének a múltjának felemésztésében.

  - Nagyon szívesen találkozom vele. Kíváncsi vagyok rá... bár fogalmam sincs, hogy viselkedjek majd előtte, de természetesen majd elmegyek veled, amikor mész.

  - Sehogy sem kell viselkedned - nevet fel - légy önmagad és akkor minden rendben lesz. Boldog lesz, amikor elmondom majd neki.

  Legszívesebben magamhoz ölelném ebben a percben, mert hallom a hangján, hogy a testvérétől való beszélgetés elszomorítja, de nem tehetem meg mivel ő ott én meg itt vagyok.

  - Hiányzol - bukik ki belőlem.

  - Te is nekem, angyalka - válaszol azonnal. - De én már csak arra gondolok, hogy pár nap és újra a karjaim között tarthatlak majd, addig pedig kibírom valahogy.

  - Hamarabb eltelik majd, mint azt gondolnád - motyogom. - Hamarabb otthon leszek, mint azt gondolnád.

  Igazság szerint a beszélgetésünk közben eldöntöttem, ha jobb lesz, ha nem lesz jobb a kapcsolatunk én én szilveszter előtt visszamegyek. 

  - Utána el sem engedlek magam mellől - morogja, mire én felnevetek. - Rendben, nekem most mennem kell még el kell intézzek egy két dolgok Louis bulija előtt.

  - Persze - bólintok, bár ő ezt nem láthatja. - Majd hívj, ha tudsz, mert én nem akarlak zavarni.

  - Sosem zavarsz - vágja rá. - Szeretlek - suttogja, majd bontja a vonalat, mielőtt még bármit mondhatnék rá.

***

  Bordó ruhámat magamra öltve állok a tükör elé. Vacsorára készen vagyok, testileg, de lelkileg még távol állok tőle. Erős vagyok tudom, hogy kibírnám azt is, ha nem szólnának hozzám, de mégis félek lemenni a lépcsőn és a szemük elé kerülni. Itt lesz Dave barátnője is, akivel mindig jóban voltam, de most attól tartok, hogy a barátja miatt, ő sem állna mellém. 

  Sóhajtva igazítom meg a hajam, majd veszek egy mély levegőt. Ki kell bírnom. Már csak pár nap és úgyis visszamegyek Kaliforniába, ott pedig már nem fogom ezt érezni. A telefonom a kezembe véve indulok ki a szobámból, majd végig a folyosón és le a lépcsőn. Az ebédlőből egyből meghallom a kiszűrődő zajokat, így arra veszem az irányt.

  - Kelly - szólít meg egy lágy hang, mire Diana felé fordulok, mosolyogva. - Gyere, beszélgessünk kicsit.

  - Beszélgetni akarsz velem? - kérdem halkan.

  - Hát persze - nevet fel. - Miért ne akarnék? Bár azt hiszem tudom, hogy mit válaszolnál rá, de nem számít. Én kicsit megértelek. Tudom, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, ahogy azt is, ha mindent magadban tartasz, mert senkinek sem tudod elmondani a dolgokat, akkor kikészülsz és az nem jó, szóval én meghallgatlak téged.

  - Köszönöm - nézek a szemébe. - El sem tudod hinni milyen sokat jelent nekem ez az egész. 

  A nappali felé vesszük az irányt, majd a kanapén helyet foglalva kezdek el mesélni neki.

  - Először féltél tőle, aztán pedig megkedvelted? - teszi fel a számára érthetetlen dolgot.

  - Valahogy így - vonom meg a vállam. - Először új szobatársat akartam, de mikor megtudtam, hogy nincs rá lehetőségem, akkor kicsit bepánikoltam, de hamar megbékéltem, egészen addig, míg ordibálni nem kezdett... megijesztett, a barátja közel került hozzám, de hiába lett belém szerelmes én már más iránt kezdtem érzéseket táplálni, valaki olyan iránt, aki nem is érdemelte volna meg, vagyis akkor még azt hittem, de már tisztán látom, hogy ez nem igaz. Ő érdemli meg a legjobban a szeretettet a világon. Annyi minden történ vele, neki pedig egyedül kellett túltennie magát rajtuk, de már nem kell, már itt vagyok neki én és most látom, hogy mi van a félelmetes külső mögött, egy gyengéd lélek. 

  - Tudod, én megértelek. A szívnek senki sem tud parancsolni, a maga feje után megy és abba szeret bele, akibe csak akar, még ha az agy ellenkezik iránta, semmi esélye a győzedelemre. A szüleid pedig csak aggódnak érted, ahogy Dave is. Nem azért akarják, hogy mással légy, mert fájdalmat akarnak neked okozni, hanem, mert nem akarják, hogy szenvedj, de ha rájönnek, hogy Harry mellett te boldog vagy és nem fog neked ártani, akkor minden rendben lesz, hidd el nekem. Csak ehhez idő kell, főleg Dave-nek, aki mindentől védeni szeretne téged. 

  - Szóval te is azt mondod, hogy csak időre van még szükségük?

  - Igen, bárki is mondta még ezt neked, teljesen igaza volt. Egyik percről a másikra nem lehet elfogadni, hogy egy olyan személlyel látnak, akit ők nem bírnak, de idővel hozzá fognak szokni, csak ki kell várni.

  - Bízom benne, hogy így lesz és köszönöm, hogy meghallgattál.

  - Ez csak természetese! - mosolyog rám. - Meglátod, hogy a vacsora remek lesz és úgy fognak veled viselkedni, mintha mi sem történt volna, csak ne izgul, rendben, mert biztos vagyok benne, hogy így lesz!