2015. június 12., péntek

6.rész - Közös órák


  Morogva, csukott szemekkel tapogatom ki telefonom, majd nyomok meg rajta egy gombot, hogy befejezze a szörnyű csengést. Hétfő reggel van, ami annyit tesz, hogy ma kezdődik el igazából az egyetemi élet, utána pedig a munkám. Tegnap, amint hazaértem az ágyba is estem, de még így sem tudtam kipihenni magam. Nagy város, sok hellyel, amit Viki szerint meg kell ismernem. Kedves lány, de néha úgy érzem vagyis a tegnapi nap folyamán, hogy olyan, mint egy duracell nyuszi, akit nem lehet kimeríteni. Még akkor is teli volt energiával, amikor elváltunk a lépcsőnél. Én majdnem összeestem, ő pedig majd kicsattant. 
  Sóhajtva nyitom fel pilláim, majd pillantok a mellettem lévő ágyra, ami ugyanúgy néz ki, mint tegnap este, amikor lefeküdtem. Akkor sem volt itt, amikor megérkeztem és valami az súgja, hogy nem is érkezett meg. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne, de felmerül bennem a kérdés, hogy hol lehetett egész éjszaka. De ez hülye kérdés, biztosan a barátnőjénél volt vagy éppen megfektetett valakit, ahogy Viki is mesélte nekem tegnap. Híres a lányok körében, de ez mondjuk nem is nagy csoda, hiszen jól néz ki. Ezt nem tagadom, de egyben van egy énje - amit nekem már volt szerencsém megismerni - ami a frászt hozza az emberekre. Én képtelen lennék közel engedni magamhoz, mert attól tartanék, hogy mikor teszek valami olyat, ami neki nem tetszik, ő pedig rajtam tölti ki a dühét, mint két nappal ezelőtt. Nem értem, hogy miért érdekelte ennyire, hogy mit is gondolok róla, hiszen semmi közünk egymáshoz. Lehet, hogy segítettem neki, de ez semmit sem jelent. Egyszerűen csak feltört belőlem az anyai ösztön. Visszaemlékeztem, hogy hányszor segítettem Davenek, mikor verekedésbe keveredett. Őt sem hagytam soha cserben, pedig volt, amikor megérdemelte volna. Harrynek sem kellett volna segítenem, de nem tudtam csak nézni, hogy sebes az arca és nem tesz semmit. 
  Egy nyögés kíséretében állok a lábaimra, majd indulok el a szekrényem felé, hogy kivegyek belőle valami ruhát a mai napra. Kezeimben tartva őket, lépek be a fürdőbe, majd állok a tükör elé. Szemeim alatt karikák díszelegnek, pedig több mint 9 órát aludtam, ami nekem mindig elég volt, de nem akkor, ha egész nap lábon vagyok. Gyorsan megmosakodtam, majd magamra kaptam a kikészített ruháim és elkészítettem a sminkem, majd a hajam is megigazítottam. 
  A szobába lépve felkaptam a táskám, majd a telefonom és kiindultam. A szobát kulcsra zártam, majd a zsebembe csúsztattam őket. 
  - Jó reggelt! - jelenik meg mellettem mosolyogva Dylan és Viki.
  - Nektek is! - köszöntöm őket. - Látom, te még mindig életvidám vagy, én pedig úgy érzem, hogy még csak a kávé sem lenne képes helyrehozni - pillantok Vikire.
  - Nem tehetek róla, mindig ilyen voltam - vonja meg a vállát nevetve.
  - Mindig is te voltál az a lány, akit nem lehet leállítani és valószínűleg ez mindig így is marad - szólal meg Dy. - Ha vele mész valahová, akkor készítsd fel magad, hogy te a halálodon leszel, ő pedig majd kicsattan - néz rám.
  - Ezt már tegnap észrevettem... - nyögök fel. - Tudom, hogy az óráink különböznek és csak hárman vagyunk együtt, de megmondanátok nekem, hogy találom az irodalom termet? - kérdem tőlük.
  - Menj végig a folyosón, majd jobbra az utolsó ajtó - mosolyog Dy. - Törin találkozunk - búcsúznak el tőlem, majd indulnak el a másik folyosó felé. 
  Fogalmam sincs, hogy kikkel leszek egy órán, bár bízom benne, hogy Harry nem jár erre az órára, bár kétlem, hogy bejönne, ha még csak nem is aludt. Kicsit bizonytalanul lépek be a terembe, majd pillantok körbe. Egyből megakad a szemem egy fekete tűsis hajú fiún, aki nem más, mint Zayn. Tekintetét rám kapja, majd szemforgatva néz el rólam. Mellette még mindig ott áll Perrie, aki mosolyogva integet nekem, amit én is viszonzok, majd tovább megyek, hogy minél távolabb legyek tőlük. Attól tartok, hogy nem csak ők járnak ide, hanem mindenki a bandájukból. Nehezen tudnám elképzelni, ha nem így lenne. 
  A harmadik sorban foglalok helyet, majd veszem ki a füzetem és ceruzám, utána pedig arra várok, hogy elkezdődjön az első óra. Ijedten kapom oldalra a fejem, amikor valaki leül mellém. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, hiszen ez a személy nem más, mint Louis. Miért jött ide, miért nem maradt a barátaival?
  - Szia! - mosolyog rám. - Ugye nem baj, hogy ide ültem?
  - Szia! - motyogom. - Nem, miért lenne baj? Csak fura, hogy nem a barátaiddal ülsz - teszem hozzá halkan.
  - Őket nem igazán érdekli ez az óra, de engem igen és figyelni szeretnék velük pedig nem megy.
  - Értem - bólintok. - Ne haragudj, hogy ilyet kérdek, de te nem harmadéves vagy? Akkor miért vagy ezen az órán?
  - Csak másodéves - javít ki. - Mindenkinek fel kellett vennie egy órát és én úgy döntöttem, Harryvel, hogy ezt fogjuk, így a többiek is így tetted.
  - Ezzel azt akarod mondani, hogy ő is itt lesz, ezen az órán? - kérdem reménykedve, hogy a válasza nekem kedvez.
  - Már itt is vagyok, cica - hallok meg egy mély hangot mellőlem, mire egyből odakapom a fejem. - Ki nem hagynám az első órát úgy, hogy tudom te is itt leszel - szólásra nyitom a szám, hogy megkérdezzem, honnan tudja, de mielőtt megtehettem volna, már választ is kaptam rá. - Megnéztem az órarended és örömmel közlöm veled, hogy nem ez lesz az egyetlen közös óránk - kacsint rám, mire én dermedten bámulok rá. Ugye nem azt akarja mondani, hogy több óránk is van közösen. Mielőtt még azt mondhattam volna, hogy nem szabad a hely füzetét ledobva helyezi magát kényelembe. 
  - Én is örülnék, ha még lennének közös óráink, de nekem csak ez az egy van veled - sóhajt fel Louis. 
  Nem, nem lehet igaz, hogy csak Harry lesz ott. Ki tudja miket fog majd mondani nekem vagy tenni velem. Nem akarok közös órákat vele, de le sem szeretném egyiket sem adni, hiszen azért vettem fel őket, mert szeretem. 
  - Ennyire azért ne örülj - suttogja a fülembe mély hangján, mire kiráz a hideg.
  - Fejezd be - morogom, de ő csak felnevet, amivel tudtomra adja, hogy esze ágában sincs befejezni.
  Két perc telt el, míg megérkezett a tanár, de nekem óráknak tűntek, hogy miért? Igazán egyszerű a válasz. Végig magamon érzetem a tekintetét, miközben Louissal beszélgettem, de ami még jobban zavart, hogy nem csak az ő szemei követték mozdulataim. Hanem a hátsó sorból a barátaié is, sőt még más diákok is megbámultak, hogy velük ülök és nem menekülök sikoltva a közelükből. Ha csak Harry ülne itt lehetséges, hogy megtenném, de Louis jelenléte kicsit megnyugtat. 
  Louis megböki az oldalam, mire kérdőn pillantok rá, ő pedig a lapjára bök, amin valami szörnyű macskakaarással az áll, hogy: ne is törődj vele. Ezzel csak az a baj, hogy mondani könnyebb, mint tenni. 
  Az óra lassan véget ért, én pedig hamar felpattantam a helyemről, majd kisiettem a teremből, de nem értem messzire, mert egy kéz elkapta a csuklóm ezzel megállítva.
  - Nem kell olyan feszültnek lenned a közelemben - morogja Harry. - Nem bántalak.
  - Ahogy a múltkor sem tetted, igaz? - vágom hozzá, mielőtt még visszafoghatnám magam. Zöld szemei elsötétednek, majd egy lépéssel közelebb jön hozzám és egyenesen a szemeimbe nézve szólal meg.
  - Már bocsánatot kértem, amit te el is fogadtál - morogja.
  - Én, nem úgy értettem - motyogom - csak rossz napom van és nem gondolkodom mielőtt megszólalnék. Igen, igazad van, hogy megbocsájtottam, de mint akkor is mondtam nem felejtem el olyan hamar a dolgokat - húzom ki a kezem az övéi közül. - Lehet, hogy akkor már voltál, de úgy látszik csak azért, mert bűntudatod volt, ha egyáltalán volt, most viszont visszatért az igazi éned, amilyennel az elején is találkoztam - fordulok sarkon, majd viharzok el. 
  Még én magam sem akarom elhinni, hogy tényleg beszóltam neki, azok után, amit velem tett. tényleg ennyire ostoba lennék, hogy újból magamra akarom haragítani és  újból elviselni azt amit majd velem akar tenni. Nem, nem lehetek ennyire ostoba. 
  - Mond meg nekem, te abból semmit sem fogtál fel, amit neked mondtam? - kérdi dühösen Vik. - Miért beszélsz vele? Mondjuk az egy dolog, hogy megteszed, de te beszóltál neki, azokat kikészíti Kelly. Ne akarj te is a részese lenni annak az elviselhetetlen érzésnek, aminek már oly sokan voltak. Nem hiszem el, hogy tényleg ekkor butaságot tettél.
  - Csak megvédtem magam- sóhajtok fel. - Nem kell leharapni a fejem, mert kiállok magamért. Lehet, hogy butaság, de én nem fogom hagyni, hogy parancsoljon nekem vagy követelőzzön.
  - Meg is értem, de ne pofáz neki vissza, mert azzal csak magadnak ártasz, ezt vésd az eszedbe. 
  - Már megtettem, szóval ezen már nem lehet változtatni és nem is akarnék, mert ebben a pillanatban rettentően büszke vagyok magamra, hogy ezt tettem.
  - Jó, de azt ne felejtsd el, hogy én szóltam - fordul meg, majd indul el az órájára, engem egyedül hagyva a folyosón.
  - Remek - morgom magamban.  -Azt sem tudom, hogy hová kell menjek.
  - Talán én segíthetek, milyen órád van? - szólal meg egy lágy hang mögülem, mire felé kapom a tekintetem. Mosolygó Perrie áll előttem, aki segítségét ajánlja nekem.
  - Franciám lesz - adom tudtára. - Megmutatnád merre van a terem?
  - Gyere, én is éppen oda tartok - karol belém, majd indul el az órára.
  - Köszönöm, hogy segítesz.
  - Semmiség, hiszen én magam is oda tartok - vonja meg a vállát. - Mellesleg nagyon sajnálom, amit Zayn szombaton mondott neked - sóhajt fel. - Nem gondolta komolyan, csak rossz napja volt.
  - Semmi gond, ehhez úgyis hozzá kell szoknom, hiszen nem ő lesz az első és nem is az utolsó vendégem, aki goromba velem.
  - Megkaptad az állást? - kérdezi csillogó szemekkel.
  - Igen. az enyém lett.
  - Gratulálok, de most rohanjunk, különben el fogunk késni és Mr.Stand nem örülne neki, még ha ez az első óra is...
  Gyors léptekkel követem, majd lépek be a terembe, ahol végre nincs itt senki, csak Perrie azok közül, akiket ismerek.Boldogan ülök le, majd figyelek az órára, mert valamiért úgy érzem a következő már nem lesz ilyen nyugis. Törim lesz, ahol ott lesz Viki és Dy is, meg még ki tudja ki.

1 megjegyzés:

  1. Uuu*…*

    Imádom ezt a blogot :3 Egy kicsit jobban is mint a többit ^^ De a többit is imádom :)) Louis aranyos. Harry még mindig ugyanolyan :D Így szeretjük :p A többiek is szimpik:))

    VálaszTörlés