2015. november 8., vasárnap

Epilógus


  
  Egy évvel ezelőtt végig azt hallgattam napokon keresztül, hogy életem legnagyobb hibáját készülök megtenni. Mindenki azt mondta, hogy meg fogom bánni és sírva fogok visszajönni hozzájuk csak, akkor már lehet késő lesz. Bevallom, hogy akkor féltem, hogy mi van, ha igazuk van és tényleg így lesz? Annyi minden történt, hogy szinte képes voltam nekik mindent elhinni. Képes voltam, mert a szívem darabokban hevert. Semmit sem akartam jobban, mint eltűnni a Föld felszínéről és soha többet nem látni őt, de a szívnek nem lehet parancsolni. Fájt. Mérhetetlenül fájt, amit tett. Utáltam miatta, hiszen neki köszönhettem az álmatlan, végigsírt éjszakáimat, de egyben mindennél jobban is szerettem. Ha valaki közel kerül hozzád és megnyílsz előtt, lassan már jobban ismer, mint te saját magadat, akkor nehéz nem szeretni az illetőt, hiába bántott meg. Hiába tette tönkre az életed, ő marad a te hősöd és szeretni fogod míg csak élsz. Velem is így volt. 
  Másfél évig nem is hallottam róla, miután minden rosszra fordult eltűnt és nagyon hálás voltam neki miatta. Tudom, hogy csak nekem akart jót, tisztában vagyok vele, hogy így volt, hiszen megígérte nekem, de azt sosem tudtam megbocsájtani, amit tett. Igazából azt még képes lettem volna, de azt, hogy kivel az összezúzta a szívem, apró darabokra. Engem akart megvédeni, mégis az ellenség ágyában kötött ki. Ami végül kiderült, hogy nem az ő hibája volt, de attól még összetört és elmenekültem. Próbálkozott, hívott és írogatott, sőt még anyáékhoz is elment, de nem vettem figyelembe. Kitöröltem az életemből, de a hiányát nem tudtam elzárni. Minden éjjel vele álmodtam. Amikor felébredtem azt kívántam bárcsak itt lenne velem és magához ölelne... Szenvedtem. Nem is attól, amit tett, hanem a hiányától. Attól, hogy nincs mellettem, hogy nem vigyáz rám. Beszélni akartam vele, de az már nem igazán jött volna ki jól. Gemmával továbbra is tartottam a kapcsolatot, szóval nem maradtam információ nélkül. Mindig tudtam mit csinál, mármint amennyire Gemma tisztában volt vele. 
  Mindketten Angliába költöztek. Harry nyitott magának egy zeneboltot és ott dolgozott a barátaival, akik szintén követték, miután befejezték az egyetemet. Azt a másfél évet én teljesen elszigetelve töltöttem mindenkitől. Senkivel sem beszéltem szinte. Nagyon ritkán voltam hajlandó a többiekhez ülni, de akkor is csak csendben hallgattam őket, egészen addig, míg Gemma rá nem vett, hogy látogassam meg. Nem akartam menni, hiszen tudtam, hogy képtelenség lenne őt elkerülni, de rávett. Elmentem a galériájának a megnyitójára, ahol természetesen mindenki ott volt. Sorba mindenki magához ölelt és örültek nekem, de az a zöld szempár csak szomorúan nézett rám, én pedig nem tudtam magam visszatartani és könnyekben törtem ki. Olyan rég láttam már és akkor ott volt előttem, egy karnyújtásnyira. Egy hétig maradtam, próbáltam kerülni, de nem sikerült. Bárhová mentem ő is megjelent. Beszélni akart velem, de én nem, végül pedig addig táncoltam az idegein míg meg nem unta és a vállára dobva fel nem hurcolt a szobájába, ahol meg kellett hallgatnom, ugyanis elállta az ajtót én pedig nem ugorhattam ki az ablakon, szóval türelmesen vártam, hogy végigmondja a magáét. Nem akartam megadni magam neki, eszem ágába sem volt, de amikor előttem térdelve mondta el mennyire szeret és milyen fontos vagyok neki, megtörtem. Valójában még a mai napig is azt hiszem, hogy Gemma ezt már előre eltervezte, hiába tagadja minden egyes alkalommal, amikor rákérdek. 
  A családtagjaim közül mindenki azt mondta, hogy nagy hülyeséget teszek, ha újra az életembe engedem, de nem törődtem velük. Hogy tudtam volna nemet mondani, annak az embernek, akit szeretek, ha arra kér, hogy költözzek vele össze és ne hagyjam többet el?! Lehetetlenség. Belementem, amint végeztem költöztem is hozzá. 
  Egy éve ébredek minden egyes nap mellette és boldog vagyok. Nem bántam meg, hogy belementem. Egyáltalán, hiszen újra egésznek éreztem magam, újra képes voltam mosolyogni és anélkül lefeküdni, hogy az éjszaka közepén sírva ébredjek fel. Egy idő után mindenki megbékélt a döntésemmel. Elfogadták, hogy mi tényleg egymáshoz tartozunk, még a kedves bátyám is belátta végül, hogy így van. Bár azt nem mondom, hogy nagy barátok Harryvel, de képesek meglenni egy légtérben, kettesben is, anélkül, hogy egymásnak esnének. 
  - Miért nem alszol, angyalom? - hallom meg rekedtes hangját. - Még korán van - morogja, miközben egy puszit nyom a nyakamra.
  - Egyáltalán nincs korán - kuncogok fel. - Te is tudod, hogy kevesebb, mint három óra múlva már a templomban kell lennünk. 
  - Ne is emlékeztess rá, még mindig nem bírom azt a Tony gyereket.
  - Gemma számára, senki sem lesz megfelelő a te szemedben, ahogy a bátyáméban sem te, de ezt mindkettőnknek el kell fogadni, ha az illető boldog azzal a személlyel, akkor nekünk is azoknak kell lenni. Nem az számít, hogy kivel vagy, hanem, hogy boldog vagy-e és ő az, ahogy én is - mosolygok rá.
  - Örülök, hogy itt vagy - néz mélyen szemeimbe. - Sosem lett volna szabad feladnom a próbálkozást.
  - Nem adtad fel, hiszen, ha így lett volna, akkor most nem lennék a karjaidban - bújok hozzá közelebb. - És tudod, én még mindig azt gondolom, hogy az idő múlása csak erősít egy kapcsolatot, a miénk pedig sokkal erősebb lett, abban a pár hónapban. Szóval én semmit sem bánok, mert most itt vagyok melletted.
  - Így van és többet el sem engedlek - csókol meg. 
  - Ha akarnál sem tudnál megszabadulni tőlem - motyogom. - Egy életre veled ragadtam.
  - Boldog ember vagyok, hogy az én angyalom örökre velem marad - suttogja.
  Az örökre egy hatalmas jelentéssel bíró szó, de számomra a boldogságot jelenti. Ha életem végéig Harryvel lehetek, akkor az számomra a legjobb dolog. Örülök, hogy itt van. Örülök, hogy szeret. De legfőbbképpen annak örülök, hogy boldogok vagyunk, együtt. 

1 megjegyzés:

  1. Máris vége? Hogy hogy? Ez így igazságtalan! >< Nagyon szerettem ezt a történetet. Miért nem mondtad, hogy mikor lesz vége? Valami köszönetnyilvánítást vagy hasonlót kaphatunk? Rossz, hogy a részek előtt nen volt ilyen "írói csevely". Ügyesen írtál, és sokat fejlődtél az idők során. :) Örülök, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés