10.rész - "Mondj igent..."

  Lazulj el és élvezd - még mindig a fülemben csengenek szavai, pedig már jó pár óra is eltelt, amióta kiejtette őket. Amint elengedett, első utam a konyhába vezetett, ahol jó mélyen meghúztam egy üveget. Sejtettem, hogy később ezért még átkozni fogom magam, de abban a pillanatban szükségem volt rá. Szükségem volt, mert ő is itt van és itt is lesz, hiába találtam meg Vikit és Dylant. Nem fogják tudni velem elfelejtetni azt a hülye táncot és különben sem lennék olyan hülye, hogy elmondjam nekik. Anélkül is haragszanak rám, már csak azt kéne megtudják, hogy engedtem neki... De mégis mit tehettem volna? Hiába menekülnék előle, nem sikerülne, hiszen végül úgyis mellette kötnék ki, így minek próbálkozzak? Próbálom élvezni az estét, hiszen Louissal elég jól ment, de képtelen vagyok. Attól félek, ha nem figyelek egy adott pillanatban megtalál és elkap, majd ismét olyan gyönyörben részesít, amiben még nem volt részem vagyis szerinte, szerintem csak félelemben, bár... Ha kicsit belegondolok, akkor észreveszem, hogy egy-két pillanatig én is élveztem. Sokkal jobban, mint szabadott volna, viszont ezt kenhetem az italra is, igen, minden bizonnyal annak köszönhető az egész. 

  - Hahó - kocogtatja meg a vállam Dylan - jól vagy? Már percek óta bámulod a táncoló népet, mintha keresnél valakit a tömegben.

  - Ez nem igaz - sóhajtok fel. - Senkit sem keresek, csak gondolkodtam és olyankor szokásom elbambulni.
  - Szerintem eleget ittál a mai napra - veszi ki a kezemből a poharat, mire morcosan nézek rá. - Nem kapod vissza, ne nézz így rám. Hidd el nekem, hogy holnap reggel vagyis inkább pár óra múlva, nagyon hálás leszel nekem, amikor felébredsz.
  - Nem érdekel Dy, add vissza! - próbálom elvenni tőle, de persze semmit sem érek el vele, mivel ugrálni kezdek, hogy elérjem a poharat, megszédülök.
  - Na látod erről beszélek - fog meg mielőtt még elesnék. - Nem szabadna ennyit innod először.
  - Kimegyek a mosdóba - távolodom el tőle, majd a hajamba túrok. - És igen menni fog egyedül is - csattanok fel, amint az arcára nézek. - Nem kell segítség - indulok el.
  Beletelik néhány percbe mire megtalálom a helyiséget, de szerencsémre senkire sem nyitottam rá, mert el tudom képzelni, hogy mi folyik azokban a szobákban, amik be vannak zárva. Pff, gondolni sem akarok rá. Miután türelmesen kiállom a sorom és végzek a dolgommal, kicsit megmosom az arcom, majd újra lefelé indulok a lépcsőn, ám tekintetem megakad valamin, mire teljes egészében megdermedek.
  Ennyire más őt, mint amilyennek mutatja magát nem igaz. Hát, hogyne. Büszke vagyok magamra, hogy nem hittem el neki, vagy ha egy kicsit mégis, akkor ebben a pillanatban szépen el is tűnt a maradék bizalmam. Kavarogni kezd a gyomrom, de még mindig őket pásztázom a tömegben. Amint ajka elszakad a szőke macától, tekintetét rám emeli, mintha észrevette volna, hogy őt nézem. Abban a pillanatban  hátrébb lép, majd minden szó nélkül elindul felém, de én még időm bevetem magam a tömegbe és elvegyülök, hogy ne találjon meg. Léptem meggyorsítva indulok el a konyhába, majd kapom fel a pultról az első üveget és kilépek a hátsó ajtón, majd leülök és nekidőlök a falnak. Az üveget az ajkamhoz emelem és ízlelgetni kezdem, pedig érzem, hogy le kéne állnom, de bármire képes lennék, hogy kiverjem a fejemből azt a képet, ami egy életre belevéste magát a fejembe. A tekintete, amikor meglátott, hogy őket nézem.

***

  Egy hónap telt el azóta az este óta és még a mai napig sem tudom, hogy kerültem ágyba. A srácokat nem is merem megkérdezni, mert attól félek, hogy leharapják a fejem, mivel még mindig haragszanak rám. Viszont szinte biztos vagyok benne, hogy nem ők voltak, akik segítettek, de akkor ki tette volna? Harry? Biztosan nem, hiszen ő túlságosan el volt foglalva és nem is emlékszem, hogy láttam-e volna, miután eltűntem a üveggel a kezemben. Louis? Róla még el tudom képzelni, hogy hazahozott, mivel nagyon jóba lettünk az utóbbi időben. Sokat beszélünk és az órán is nagyon jól szórakozunk. Teljesen sikerül elterelnie a figyelmem, Harryről, aki szinte folyamatosan morog, a közelemben, mintha tettem volna valamit, amivel megbántottam... De ha már a bántásnál tartunk, akkor inkább én haragudhatnék rá és nem fordítva a francba is. Nem akarom elhinni, hogy képes voltam neki engedni, hogy azokat tegye velem, miközben táncoltunk. Néha még most is magamon érzem ajka érintését, pedig tényleg nem csinált semmi más, de nekem az is elég volt, hogy megmaradjon és rémálomként üldözzön.

  - Itt vagy? - nevet fel Louis. - Hallottad, amit az előbb kérdeztem?

  - Bocsi - pillantok kék szemeibe. - Elgondolkodtam.

  - Hát igen erre magamtól is rájöttem. Tudod az arcodon ezer érzelem futott át, ebben az egy percben, míg nem voltál velem.

  - Ohh - pillantok kezeimre. - Ne beszéljünk róla, oké? - kérdem, mire bólint, hogy megértette. - Mit is kérdeztél?

  - Kezdhetem az elejétől - nyög fel. - Így is nehezen hoztam össze, hogy rávegyelek, de úgy látszik, most újabb szövegre lesz szükségem.

  - Bocsi - nevetek fel. - Mire kell rávegyél? - döntöm oldalra a fejem, mire tekintetem megakad Harryn és a szőke macán, akik pontosan pár méterre tőlünk falják egymást. - Szóval? - pillantok vissza Louisra, mire ő közelebb hajol hozzám, majd a szemembe néz.

  - Ne is foglalkozz velük - közli velem, mire én bólintok. - Szóval az előbb arról próbáltalak meggyőzni, hogy gyere el velem a bálra. Tudom, hogy nem szeretsz táncolni és szinte minden bulit visszautasítasz, amire csak meghívlak, ahogy a barátaid is, akik még mindig szúrós tekintettel néznek rám, de ez nem olyan. Ez egy őszi bál, ahol nincs pia, csak szépen fel kell öltözni és jól kell érezni magadat. Az ilyen eseményeket nem szabad kihagyni, megbánnád, ha nem jönnél el rá, hidd el nekem. Én pedig rühellném magam, ha én ott lennék, te pedig a szobában ülnél magányosan. Gyere el velem, ígérem, hogy nem hagylak egy percre sem magadra.

  - Meghívtad már? - vágódik le mellém Perrie vigyorogva.

  - Éppen azt csinálom - morogja Louis, mire Pezz kíváncsian fordul felém. - Mondj igent, kérlek.

  - Van más választásom? - sóhajtok fel. - Szinte biztos vagyok benne, hogy addig nem szállnátok le rólam, míg bele nem mennék, ugye?

  - Nagyon jól sejted - vágják rá egyszerre.

  - Szóval, nem akarlak megijeszteni, de ez a bál most lesz pénteken - néz rám, mire lefagyik a mosoly az arcomról.

  - De hát még ruhám sincs - motyogom. - Hogy a fenébe fogok szerezni egy ruhát két nap alatt, ha úgy vesszük már csak egy, hiszen a mai nem számít, mert dolgozom és mondjuk holnap is, de kivehetek egy napot, viszont ma már nem lenne, aki helyettesít.

  - Mit szólnál, ha én azt mondanám neked, hogy megmentelek - lök meg Perrie. - Elmehetnék veled, mert még én sem vettem semmit  - vonja meg a vállát. - Akár most el is lóghatnánk, hiszen már csak két óra és valamiért úgy érzem, hogy képtelen lennék figyelni, mivel nincs ruhád.

  - Nem vagy vicces - nézek rá. - És én sem vagyok az a lógós, de most vészhelyzet van, mivel tényleg nincs mit felvennem, szóval benne vagyok - egyezek bele. - Fél óra múlva a kapunál?

  - Ott találkozunk - áll fel, majd indul meg a barátja felé, akitől még mindig kiráz a hideg.

  Louisra néztem, aki vigyorogva bámul vissza rám. Mit ne mondjak tudom, hogy ebben a pillanatban nagyon odavan azért, hogy sikerült rávennie. Nem is kellett sokáig próbálkoznia, mivel egy részem el akart menni. Az egyetlen ok, amiért mindig nemet mondtam az Harry volt. Semmi kedvem egy olyan estéhez, ahol végig őket kellene néznem, de már nem érdekel. Gondolom úgyis találkozom majd vele, mivel szinte biztos, hogy Louis bemutat majd a barátainak, mert eddig nem tette meg és ott ha akarom, ha nem, ő is ott lesz.

  - Nem mehetsz el a bálra - kapja el a karom Harry, amint befordulok az épületbe. - Nem akarom, hogy ott légy.

  - Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak - rántom ki a karom kezei közül.

  - Nem akarom, hogy ott legyél és nem mondom még egyszer - morogja közelebb lépve hozzám. 

  - Engedj el! - jelentem ki, mire még egyszer az arcomba suttog, majd elenged és sarkon fordulva viharzik el. 

  Zihálva nyitok be a szobába, majd ülök le az ágyra. Mi a fene baja van velem? Elegem van már, hogy úgy bánik, mintha megsértettem volna, pedig semmit sem tettem vele. Mivel se időm, se kedvem ezen gondolkodni ismét, felkapva a táskám indulok ki a szobából, hogy Perrievel találkozzak. Harry pedig nem soha az életbe nem állíthat meg, ha el akarok menni a bálra.