13.rész - Az esély

  Szombaton sokkal hamarabb felébredtem, mint ő, de nem mozdultam meg. Becsukott szemekkel feküdtem az ágyamban, míg fel nem ébredt. Éreztem, hogy bámul, de továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy alszom. Szinte biztos vagyok benne, hogy arra várt, hogy felébredjek és beszélhessen velem, bár egy idő után feladta és sóhajtva távozott a szobából.

  Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem és kiosontam, hogy még véletlenül se fussak vele össze. Beszélnem kell Louissal és a többiekkel is. Viszont arra még nem jöttem rá, hogy mi a francot mondhatnék nekik?! Bármit is tennék, haragudnának rám, Louist pedig megbántanám, ha a tudtára adnám, hogy adok egy esélyt Harrynek, amit biztosan elbénázz majd. Tudom, hogy nem érdemli meg és nem is adtam volna meg neki, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt, így muszáj volt. Túl fogom élni azt a pár órát és utána nyugodtan elmondhatom, hogy nem akarok tőle semmit, még ha egy kis részem másképpen is gondolja. 

  A feszültség leírhatatlan volt Viki és Dylan között, de nem is tudom, hogy mit vártam. Érezték, hogy valamit titkolok és csak a hülyék nem jönnének rá, hogy mivel kapcsolatos. Nem kiabáltak és nem is mondták el a véleményüket, de tudtam, hogy csak azért teszik, mert látták, hogy anélkül is szarul vagyok... Louissal is könnyen mentek a dolgok, de vele valamikor még beszélnem kell arról, amit érez. Tudom, hogy nem lesz könnyű, viszont muszáj túlesnünk rajta, amilyen hamar csak lehet.

  Vasárnap reggel, már nem volt olyan szerencsém, mint szombaton. Hiába vártam, hogy kimenjen nem tette meg. 

  - Ne játszd ezt tovább Kelly, mert nem fogod elkerülni - sóhajt fel. - Tegnap is tudtam, hogy fenn vagy csak nem akarsz velem beszélni, viszont most ezt nem fogod megúszni. Nyisd ki szépen a szemeid és nézz rám - szólal meg lágyan, mégis parancsolóan.

  - Jó - morgom, majd felé fordulok és kinyitom szemeim.

  - Miért csinálod ezt? - könyököl a térdeire. - Tudod, hogy nem menekülhetsz előlem, hiszen egy szobába lakunk s ez még hosszú ideig így is marad. 

  - Mert ezt érzem helyesnek, te mit tennél, ha kényszerítenének valamire, amit te nem akarsz vagy amiről tudod, hogy rosszul sülne el? - kérdem halkan. 

  - Nem sikerülne nekik, engem senki sem tud rávenni semmire sem - jelenti ki. - De téged sem kényszerítelek. Nem lett volna muszáj belemenned, de megtetted és tudod miért? Mert te is akarod.

  - Dehogy akarom! - vágom rá. - Csak meg akarok tőled szabadulni és ez az ára akkor belemegyek.

  Szemei elsötétülnek, álla megfeszül kijelentésemre. Az egyik pillanatban még az ágyán ül, a másikban már előttem térdel és a képembe hajol, hogy ajkaink majdnem összeérnek. Szeretnék elhúzódni, de kezeivel fogva tartja az arcom.

  - Érdekes módon a tested nem ezt mondja - morogja. - Ő nagyon is akarja... Tudod, hogy mire gondolok most?

  - Mire? - suttogom.

  - Arra, hogy meg akarlak csókolni és tudom, ha megtenném, te sem ellenkeznél - hajol közelebb. - Nem tennéd, mert ugyanannyira akarod, mint én. A szíved olyan hevesen ver, hogy ide hallom, szaporán veszed a levegőt, szerinted ez miért van így? - néz a szemembe, de én képtelen vagyok neki válaszolni. - Mit akarsz mit tegyek?

  - Kérlek...

  - Mire kérsz? - vonja fel a szemöldökét. - Tudod ennek két értelme is lehet. Az egyik, hogy engedjelek el és tűnjek innen, de ebben nagyon kételkedem. A másik pedig, hogy tegyem már meg. Azt akarod, hogy megcsókoljalak vagy, hogy elmenjek?

  - Én... - motyogom.

  - Melyiket akarod? - veszi fogai közé alsó ajkam. - Hmm?

  Az eszem már képtelen parancsolni a testemnek, így a pólójába markolva húzom közelebb magamhoz, mire ő nevetve csókol meg. Kezeim a hajába vezetem, miközben egyre szenvedélyesebben csókol. Fogalmam sincs, hogy sikerült neki, de már nem a földön ül, hanem az ágyamon, miközben fölém mászik. Egyik részem szeretne ellenkezni, de nem sikerül neki, mert én is akarom. Még szép, hogy akarom. Hogy is tudnék nemet mondani, mikor ezt teszi és pont úgy, ahogy mindig képzeltem. Lehet, hogy az eszem azt mondja nem nekem való, amiben igaza is van, de a testem akarja és vonzódik hozzá.

  - Látod te is akarod - motyogja számra. - De bármennyire is szeretném ezt folytatni - távolodik el tőlem - most nem lehet, mára programunk van, amiben be kell neked bizonyítsam, hogy nem az vagyok akinek gondolsz - nyom egy utolsó puszit az ajkamra, majd feláll. - És tudom, hogy sikerülni fog. Most pedig készülj, hamarosan indulunk - ül vissza az agyára.

***

  Nem siettem el a készülést. Igazából olyan lassan csináltam, ahogy csak tudtam. Félek attól, hogy kettesben kell vele maradjak. Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha már nem lesz több időm húzni, de valahogy ki kell bírjam. Ha nem gondolok arra, hogy mi történt pár perce, akkor kibírom, de mi van akkor ha eszembe jut az érzés, amikor az ajka az enyémen volt? Élveztem és ettől féltem a legjobban. Nem élvezhetem. Ő nem nekem való. Csak az a baj, hogy későn vettem észre, hogy mi történik. Igazság szerint eddig fel sem tűnt semmi, mostanáig. De ezen már nem tudok változtatni, nem lenne hozzá elég időm. Csak abban bízhatok, hogy sose kerül a kezei közé vagy ha mégis akkor nem ismeri fel...

  - Ugye nem ezt szeretnéd egész úton csinálni? - szólal meg dörmögő hangján.

  - Mit? - pillantok felé.

  - Gondolataidba merülni - adja a tudtomra. - Be szeretném mutatni ki vagyok, de ez csak úgy megy, ha lélekben is itt vagy, nem csak testben.

  - Jó rendben, sajnálom... csak tudod én nem vagyok az ilyenekhez hozzászokva. Az életbe nem így képzeltem el az első randim - suttogom.

  - Első randi? - ráncolja a homlokát. - Azt akarod nekem mondani, hogy még nem randiztál soha?

  - Nem - pillantok az útra. - Nem volt rá időm. Nekem a tanulás volt a fontos és a bejutás, semmi más. Ne vágj ilyen meglepett képet, mert nem hazudok.  

  - De ez akkor is hihetetlen - döbben meg. - Senki sem nézni ki belőled, hiszen az ilyen lányok után mindig futnak a fiúk...

  - Szerinted mégis hány fiú akarna egy olyan lánnyal lenni, aki a könyvek mellett gubbaszt egész nap? Miért kéne nekik egy olyan lány, aki nem elégíti ki a vágyaikat?

  - Ha tökös a csávó, akkor elérte volna, hogy ne érdekeljen a tanulás vagy legalább egy kicsit lazíts néha, nekem biztosan sikerült volna - vigyorog.

  - Abban biztos vagyok - morgom az orrom alatt, mire felnevet.

  - Most úgy teszek mintha ezt nem is hallottam volna - kacsint rám, mire én felmordulok. - Tudod nagyon imádnivaló vagy, mikor feldühödsz - folytatja.

  Annyira szerettem volna megütni és kiadni magamból mindent, de nem adtam meg neki azt az örömöt. Sokkal jobban haragudtam magamra, mint rá. Hogy miért? Mert egy idióta vagyok. Azért jöttem el ide, hogy utána elküldhessem őt, de egy baj van. Egy rohadt baj. Jól érzem magam vele. Imádom, ahogy belémköt, ahogy szórakozik velem és ez nagy hiba. Utálnom kéne és haragudni rá, de nem megy. Nem megy, mert ahogy egyre dühösebb leszek, minél jobban szeretném, ha közelebb jönne hozzám és magához húzna.

  - Mitől vörösödsz? - nevet fel.

  - Mi van? - kapom rá szemeim.

  - Mire gondoltál, amibe belevörösödtél? - kérdi újból. - Talán nem rám? - hajol közelebb. - Ó, de igen - vigyorog.

  - Akadj le rólam - lököm el magamtól, mire felnevet és tovább folytatja, míg meg nem állok és vissza nem fordulok, majd indulok hazafelé.

  - Most hová mész? - kapja el a karom.

  - Haza! - vágom rá. - Megvolt az esélyed, elbasztad. Most pedig engedj elmenni - nézek a szemébe, de ő továbbra is vigyorog. - Harry, engedj... - de nem tudom befejezni, mivel ajkát az enyémre nyomja, körülöttem pedig megszűnik a világ és csak rá figyelek, meg arra, hogy minél közelebb lehessek hozzá. 

  - Nem engedlek el, még nem telt el a nap, amit nekem ígértél - dönti homlokát az enyémnek. - Lenyugodtál? - kérdi, én pedig bólintok.

  A kezem után nyúlva folytatja utunkat, én pedig egyre jobban érzem, hogy hatalmas bajba keveredem. 

***

  Fél órája jöttünk vissza szobánkba, azóta a válaszomat várja, de én nem tudom mit mondhatnék neki. Egyik sem helyes. Ha azt mondom, hogy hagyjon békén, akkor magamnak hazudok, ha pedig az ellenkezőjét kérem, akkor magamnak okozok vele bajt. A közép út lenne a legjobb, de itt olyan nincs.

  - Ne haboz, csak mond ki, amit gondolsz - emelkedik könyökeire, majd néz rám. 

  - Miért csináltad ezt? - kérdem megtörten.

  - Mit csináltam? - ráncolja a szemöldökét.

  - Miért érted el, hogy jól érezzem ma magam veled? - motyogom. - Utálom ezt az érzést. Azt akarom, hogy maradj távol tőlem és soha többet ne gyere a közelembe.

  - Rendben, legyen, ahogy akarod - mosolyodik el szomorúan.

  - De nem tudom rávenni magam, hogy ezt kérjem tőled - folytatom, mire nagyra nyílnak szemei. - Nem sikerül, mivel én magam nem akarom ezt. A francba is, még sok ilyen napot szeretnék, pedig semmi különlegeset sem csináltál...

  - Akkor, kapok még esélyt? - kérdi, mire sóhajtva bólintok. - Szóval, akkor már bízol bennem annyira, hogy ma megengedd, hogy melletted aludjak? - kérdi vigyorogva, mire nekem leesik az állam.

  - Soha! - vágom rá. - Eszem ágába sincs, ebbe belemenni - teszem hozzá, majd felállok, hogy a szekrényemhez menjek alvóruháért. - Micsinálsz? - kérdek rá, mikor hátulról átölel.

  - Meggyőzlek róla, hogy rossz döntést hoztál - nyomja ajkát a nyakamra, de mindent megzavarja a kopogás. - Ezt még nem fejeztük be - kacsint rám, majd elenged, én pedig elindulok az ajtó felé és kinyitom azt.

  - Meglepetés! - mosolyog rám a családom.