19.rész - Búcsúzkodás

  Ölelő karok között ébredek. Az este emlékei egyik pillanatról a másikra jutnak eszembe. Jade. Harry. Louis....

   Ma délután indulok haza, de egy részem most úgy érzi, hogy itt kell maradjak Harryvel, nem csak azért mert megígértem neki, hogy mellette maradok, amíg csak szeretné, hanem, mert itt akarok vele lenni. Félek a szüleimmel való találkozástól, hiszen az utolsó nem sikerült valami jól, sőt. Biztos vagyok benne, ha hazatérek ez csak folytatódni fog. Mindent előröl fognak kezdeni és megint azt fogják akarni, hogy köztük és Harry között válasszak. De, hogy tudnék a családom és a fiú közül választani, aki egyre közelebb kerül hozzám?! Nem akarok. Mindkettőjükre szükségem van. Tudnom kell, hogy mellettem állnak majd akkor is, ha nem jól döntök, ha éppen azt teszem, amiről ők megmondták, hogy nem lesz jó. De most nem ezt látom és nem is érzek hasonlót. Én nem tudnék senkivel sem ilyet tenni. Bár tisztában vagyok vele, hogy egy idő után képesek lesznek hozzám újra beszélni és úgy bánni velem, mint régen, de mennyit kell még várnom? Már napok teltek el és nem hívtak, én pedig nem merem őket felhívni. Abban sem vagyok biztos, hogy várni fognak-e rám, hogy örülni fognak-e nekem. Nem tudom mit tennék, ha elutasítanának. Összetörnék, hiába mondanám azt, hogy nem érdekel, a szívem mélyén igenis fájna, hogy  családom nem is törődik velem. Tudom, ha visszajönnék, akkor Harry velem lenne, de a karácsonyt, a szeretet ünnepét a családdal kell tölteni.
  - Miért vagy fent ilyen korán? - hallom meg reggeli mély hangját a mellettem fekvő fiúnak. - Valami baj van?
  - Semmi baj - suttogom, felé fordulva, majd szemeibe nézve. - Felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
  - Miért nem mondod el az igazságot? - kérdi lágyan. - Lehet, hogy nem ismerlek olyan régóta, de arra már az első percben rájöttem, hogy mikor hazudsz - simít ki egy tincset az arcomból.
  - Tényleg semmi komoly, csak kicsit izgulok - motyogom. - Tudod, anyáékkal nem éppen kedvesen váltam el és nem is beszéltem velük. Most pedig karácsony van és attól félek, hogy nem akarnak majd látni.
  - Akkor nagyon nagy hibát követnek el - mosolyog rám. - Én is követtem el hibákat, mondtam ellent a szüleimnek és ezért persze haragudtak is rám, de nem tudtak sokáig. A szüleid szeretnek téged és el kell fogadják, ha te mellettem döntöttél.
  - Abban sem törődtek bele, hogy egy szobában lakunk, azt nem várhatom, hogy elfogadják az együttlétünket. A bátyám ezt sosem fogadná el, ahogy a többiek is, bár ha bele is törődnének, neki nem menne. Mindenkitől félt, főképpen az olyan fiúktól, mint te... Nem ismernek ez igaz, de Dave a külsőből ítél a legtöbbször és valljuk be a tied ijesztő, igazi rosszfiús. Lehet, hogy én tudom, milyen vagy igazából, de ő nem és sosem hinne nekem, ha elmondanám neki.
   - Nem ismerem őket, ez tény... de tudom, hogy milyen egy szerető családban élni. Hatalmas hibákat elkövetni, de a szülő képtelen haragudni a gyerekére hosszú ideig, egy bátyról ne is beszéljünk. Gemma bármit követett el ellenem, nem tudtam rá haragudni. Lehet, hogy kiabáltam vele és olyat mondtam, amivel megbántottam őt, de a szívem mélyén nem voltam rá mérges. Ők is így lesznek vele, bízz bennem. Ha pedig mégsem így történne, akkor én itt leszek neked, bármikor visszajöhetsz - nyom egy puszit az orromra, mire mosoly húzódik az arcomra.
  Arcom a mellkasára helyeztem, mire ő szorosabban fonta körém a karjait. Tegnap még képes lettem volna elmenekülni. Képes lettem volna, mert sok mindent nem tud még rólam, de nem tettem. Azok után pedig, amit mondott képtelen lennék elmenekülni. Nekem is beszélnem kell a múltamról neki, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e vagy sem. Nem könnyű olyan témába belevésni magad, ami fájdalmas, bár az enyém az övéhez képest semmiség.
  - Nem akarlak egyedül hagyni - suttogom, közelebb bújva hozzá.
  - Én sem akarom, hogy elmenj, de nem leszek egyedül - puszil a hajamba. - A srácok sem mennek haza - közli velem. - Nem leszek egyedül és legalább bulizhatok majd egyet velük, amikor eljön Louis szülinapja.
  - Szülinapja lesz? - pillantok fel az arcára.
  - Igen - nevet fel. - Karácsonykor. Nem is tudtál róla?
  - Azt tudtam, hogy nemsokára lesz, de azt nem, hogy pontosan mikor - motyogom. - Akkor még fel kell köszöntenem mielőtt elmegyek - gondolkodom el, mire Harry ajkát egy halk morgás hagyja el. - Mi az?
  - Semmi - vágja rá.
  - Tudod, nem csak te tudod, hogy én mikor hazudok, hanem ez fordítva is így van - sóhajtok fel.
  - Te is tudod, hogy mi van Louval akkor miért kérded? - ül fel, idegesen. - Nem akarom, hogy a közelébe légy. Vele is beszélnem kell erről - morogja. - Lehet, hogy a legjobb haverom, de nem lehet szerelmes a csajomba.
  - Harry - húzom fel magam, majd nyomok egy puszit csupasz vállára - nekem nem ő kell - suttogom a fülébe. - Ő számomra csak egy barát és ezt ő maga is tudja, nagyon is jól - mosolygok rá.
  - De te számára nem csak az vagy - teszi hozzá. - De - fordul mosolyogva felém - örülök, hogy téged nem ő izgat, hanem én.
  Arcom azonnal pírbe borul. Tudom, hogy nem kellene elpirulni ilyen apróságokon, de elég a szemébe néznem és ez egyből eléri, hogy kifordítsam a szavait és ne arra gondoljak, amire a legtöbb ember, ha ilyet mondanak neki. Az izgat-nak két értelme van, az egyik érdekel, a másik pedig...
  - Mire gondolsz, angyalom? - kérdi kuncogva. - Talán nem valami csúnya dolgon jár az eszed?
  - Nem, egyáltalán nem - rázom meg hevesen a fejem.
  - Hát persze - simít végig az arcomon - de nincs semmi rossz abban, ha néha kicsit elkalandozol, kicsim, ezt tudnod kell - mondja lágyan.
  - Harry... - motyogom - ezt hagyjuk - bújok ki mellőle.
  - Most meg hová mész? - kapja el a karom, majd húz vissza magára, mire én kezeimbe temetem a vöröslő arcom. - Nem kell szégyellned - fejti le kezeim. - Tudom, hogy ettől valósznűleg csak még jobban zavarba jössz majd, de el akarom mondani. Tudom, hogy neked még minden új és semmit sem akarok erőltetni, te is tudod, de ez nem azt jelenti, hogy nem kívánlak téged - suttogja az ajkamra - de várok, amíg csak akarod.
  Lágyan csókol, amit én egyből viszonzok, pedig legszívesebben befutnék a fürdőszobába és bezárkóznék, de erre sem lenne esélyem, mivel nincs zár az ajtón. Kezeim a hajába vezetem, mire felmordul, majd csípőmtől közelebb húz magához.

***

  Már mindenkitől elbúcsúztam, csak Louis maradt hátra. Lassan lépkedek felé, mosolyogva, miközben azon gondolkodom, hogyan viselkedjek a közelébe. Hülyén érzem magam, mivel ő szerelmes belém, én pedig a haverjába kezdek az lenni és ezzel ő maga is tisztában van.

  - Szia - szólal meg.

  - Helló - állok meg előtte. - Gondolom tudod miért vagyok itt, de azért elmondom. Hazautazom az ünnepekre és nem szerettem volna búcsú nélkül elmenni és úgy sem, hogy nem köszöntelek fel. Harry mondta, hogy karácsonykor van és mivel én már nem leszek itt, szeretnék most boldog születésnapok kívánni, de fel is hívlak majd - mosolygok rá, majd megölelem, amitől felsóhajt és ő is visszaölel. 

  - Köszönöm - suttogja a hajamba. - Hát akkor kívánok neked jó utat és kellemes ünnepeket. Gondolom közben majd beszélünk és miután visszajöttél velünk is megünnepled majd az új évet.

  - Még szép - nevetek fel. - A család és a barátok két külön kategória, de most mennem kell. Vigyázz magadra, hamarosan találkozunk - emelkedem fel, majd nyomok egy puszit az arcára.

  - Te is - mosolyog rám.

  Harry már a kocsiban ülve vár rám. Ragaszkodott hozzá, hogy ő hozzon el, bár én mondtam neki, hogy nem gond, ha taxival jövök. De ezt nem lehet megmagyarázni egy makacs embernek. Sóhajtva ülök be, majd pillantok rá.

  - Még mindig nem érzem úgy, hogy jó ötlet - suttogom.

  - Minden rendben lesz, hidd el nekem angyalom - helyezi kezét a combomra, majd szorítja meg azt.

  - Hiszek neked - kulcsolom össze kezeink. - Szeretném, hogy így legyen.

  Az út csendben telik, én a gondolataimba merülök, ahogy szerintem ő is. Tegnap óta teljesen másképp viselkedik a közelemben. Úgy érzem, hogy most az a srác próbál lenni a közelemben, aki régen volt. Boldoggá tesz, hogy próbálkozik, de tudnia kell, hogy nekem nem kell bizonyítania. Az is elég, ha az marad, aki volt. Nem kell megváltoznia. Úgy szeretem, ahogy van.

  Már a reptéren vagyunk. Táskámat a vállamra akasztva fordulok felé, majd mosolygok fel rá. Közelebb lépek hozzá és tenyereim a mellkasára helyezem és felemelkedem, hogy csókot tudjak adni az ajkára. Mosolyogni kezd, majd közelebb húz magához és elmélyíti azt. Kezével a pólóm alá simít és megszorítja a bőröm. 

  - Nem szeretek búcsúzkodni - suttogja az ajkamra.

  - De hát ez nem is búcsú - próbálom magammal is elhitetni. - Ez csak egy pár napra szóló távolság, de hamarosan újra itt leszek.

  - Vagyis búcsú - nevet fel szomorúan.

  - Nem örökre megyek el, én nem foglak elhagyni - közlöm vele. - Itt leszek neked pontosan 16 nap múlva, addig ki kell bírnod, hogy csak telefonon beszélünk egymással.

  - Hiányozni fogsz - néz a szemeimbe.

  - Te is nekem, de mint mondtam, csak pár nap - nyomok még egy csókot az ajkára, majd sarkon fordulva indulok el. Otthon, édes otthon már jövök.