19.rész - Búcsúzkodás

  Ölelő karok között ébredek. Az este emlékei egyik pillanatról a másikra jutnak eszembe. Jade. Harry. Louis....

   Ma délután indulok haza, de egy részem most úgy érzi, hogy itt kell maradjak Harryvel, nem csak azért mert megígértem neki, hogy mellette maradok, amíg csak szeretné, hanem, mert itt akarok vele lenni. Félek a szüleimmel való találkozástól, hiszen az utolsó nem sikerült valami jól, sőt. Biztos vagyok benne, ha hazatérek ez csak folytatódni fog. Mindent előröl fognak kezdeni és megint azt fogják akarni, hogy köztük és Harry között válasszak. De, hogy tudnék a családom és a fiú közül választani, aki egyre közelebb kerül hozzám?! Nem akarok. Mindkettőjükre szükségem van. Tudnom kell, hogy mellettem állnak majd akkor is, ha nem jól döntök, ha éppen azt teszem, amiről ők megmondták, hogy nem lesz jó. De most nem ezt látom és nem is érzek hasonlót. Én nem tudnék senkivel sem ilyet tenni. Bár tisztában vagyok vele, hogy egy idő után képesek lesznek hozzám újra beszélni és úgy bánni velem, mint régen, de mennyit kell még várnom? Már napok teltek el és nem hívtak, én pedig nem merem őket felhívni. Abban sem vagyok biztos, hogy várni fognak-e rám, hogy örülni fognak-e nekem. Nem tudom mit tennék, ha elutasítanának. Összetörnék, hiába mondanám azt, hogy nem érdekel, a szívem mélyén igenis fájna, hogy  családom nem is törődik velem. Tudom, ha visszajönnék, akkor Harry velem lenne, de a karácsonyt, a szeretet ünnepét a családdal kell tölteni.
  - Miért vagy fent ilyen korán? - hallom meg reggeli mély hangját a mellettem fekvő fiúnak. - Valami baj van?
  - Semmi baj - suttogom, felé fordulva, majd szemeibe nézve. - Felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
  - Miért nem mondod el az igazságot? - kérdi lágyan. - Lehet, hogy nem ismerlek olyan régóta, de arra már az első percben rájöttem, hogy mikor hazudsz - simít ki egy tincset az arcomból.
  - Tényleg semmi komoly, csak kicsit izgulok - motyogom. - Tudod, anyáékkal nem éppen kedvesen váltam el és nem is beszéltem velük. Most pedig karácsony van és attól félek, hogy nem akarnak majd látni.
  - Akkor nagyon nagy hibát követnek el - mosolyog rám. - Én is követtem el hibákat, mondtam ellent a szüleimnek és ezért persze haragudtak is rám, de nem tudtak sokáig. A szüleid szeretnek téged és el kell fogadják, ha te mellettem döntöttél.
  - Abban sem törődtek bele, hogy egy szobában lakunk, azt nem várhatom, hogy elfogadják az együttlétünket. A bátyám ezt sosem fogadná el, ahogy a többiek is, bár ha bele is törődnének, neki nem menne. Mindenkitől félt, főképpen az olyan fiúktól, mint te... Nem ismernek ez igaz, de Dave a külsőből ítél a legtöbbször és valljuk be a tied ijesztő, igazi rosszfiús. Lehet, hogy én tudom, milyen vagy igazából, de ő nem és sosem hinne nekem, ha elmondanám neki.
   - Nem ismerem őket, ez tény... de tudom, hogy milyen egy szerető családban élni. Hatalmas hibákat elkövetni, de a szülő képtelen haragudni a gyerekére hosszú ideig, egy bátyról ne is beszéljünk. Gemma bármit követett el ellenem, nem tudtam rá haragudni. Lehet, hogy kiabáltam vele és olyat mondtam, amivel megbántottam őt, de a szívem mélyén nem voltam rá mérges. Ők is így lesznek vele, bízz bennem. Ha pedig mégsem így történne, akkor én itt leszek neked, bármikor visszajöhetsz - nyom egy puszit az orromra, mire mosoly húzódik az arcomra.
  Arcom a mellkasára helyeztem, mire ő szorosabban fonta körém a karjait. Tegnap még képes lettem volna elmenekülni. Képes lettem volna, mert sok mindent nem tud még rólam, de nem tettem. Azok után pedig, amit mondott képtelen lennék elmenekülni. Nekem is beszélnem kell a múltamról neki, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e vagy sem. Nem könnyű olyan témába belevésni magad, ami fájdalmas, bár az enyém az övéhez képest semmiség.
  - Nem akarlak egyedül hagyni - suttogom, közelebb bújva hozzá.
  - Én sem akarom, hogy elmenj, de nem leszek egyedül - puszil a hajamba. - A srácok sem mennek haza - közli velem. - Nem leszek egyedül és legalább bulizhatok majd egyet velük, amikor eljön Louis szülinapja.
  - Szülinapja lesz? - pillantok fel az arcára.
  - Igen - nevet fel. - Karácsonykor. Nem is tudtál róla?
  - Azt tudtam, hogy nemsokára lesz, de azt nem, hogy pontosan mikor - motyogom. - Akkor még fel kell köszöntenem mielőtt elmegyek - gondolkodom el, mire Harry ajkát egy halk morgás hagyja el. - Mi az?
  - Semmi - vágja rá.
  - Tudod, nem csak te tudod, hogy én mikor hazudok, hanem ez fordítva is így van - sóhajtok fel.
  - Te is tudod, hogy mi van Louval akkor miért kérded? - ül fel, idegesen. - Nem akarom, hogy a közelébe légy. Vele is beszélnem kell erről - morogja. - Lehet, hogy a legjobb haverom, de nem lehet szerelmes a csajomba.
  - Harry - húzom fel magam, majd nyomok egy puszit csupasz vállára - nekem nem ő kell - suttogom a fülébe. - Ő számomra csak egy barát és ezt ő maga is tudja, nagyon is jól - mosolygok rá.
  - De te számára nem csak az vagy - teszi hozzá. - De - fordul mosolyogva felém - örülök, hogy téged nem ő izgat, hanem én.
  Arcom azonnal pírbe borul. Tudom, hogy nem kellene elpirulni ilyen apróságokon, de elég a szemébe néznem és ez egyből eléri, hogy kifordítsam a szavait és ne arra gondoljak, amire a legtöbb ember, ha ilyet mondanak neki. Az izgat-nak két értelme van, az egyik érdekel, a másik pedig...
  - Mire gondolsz, angyalom? - kérdi kuncogva. - Talán nem valami csúnya dolgon jár az eszed?
  - Nem, egyáltalán nem - rázom meg hevesen a fejem.
  - Hát persze - simít végig az arcomon - de nincs semmi rossz abban, ha néha kicsit elkalandozol, kicsim, ezt tudnod kell - mondja lágyan.
  - Harry... - motyogom - ezt hagyjuk - bújok ki mellőle.
  - Most meg hová mész? - kapja el a karom, majd húz vissza magára, mire én kezeimbe temetem a vöröslő arcom. - Nem kell szégyellned - fejti le kezeim. - Tudom, hogy ettől valósznűleg csak még jobban zavarba jössz majd, de el akarom mondani. Tudom, hogy neked még minden új és semmit sem akarok erőltetni, te is tudod, de ez nem azt jelenti, hogy nem kívánlak téged - suttogja az ajkamra - de várok, amíg csak akarod.
  Lágyan csókol, amit én egyből viszonzok, pedig legszívesebben befutnék a fürdőszobába és bezárkóznék, de erre sem lenne esélyem, mivel nincs zár az ajtón. Kezeim a hajába vezetem, mire felmordul, majd csípőmtől közelebb húz magához.

***

  Már mindenkitől elbúcsúztam, csak Louis maradt hátra. Lassan lépkedek felé, mosolyogva, miközben azon gondolkodom, hogyan viselkedjek a közelébe. Hülyén érzem magam, mivel ő szerelmes belém, én pedig a haverjába kezdek az lenni és ezzel ő maga is tisztában van.

  - Szia - szólal meg.

  - Helló - állok meg előtte. - Gondolom tudod miért vagyok itt, de azért elmondom. Hazautazom az ünnepekre és nem szerettem volna búcsú nélkül elmenni és úgy sem, hogy nem köszöntelek fel. Harry mondta, hogy karácsonykor van és mivel én már nem leszek itt, szeretnék most boldog születésnapok kívánni, de fel is hívlak majd - mosolygok rá, majd megölelem, amitől felsóhajt és ő is visszaölel. 

  - Köszönöm - suttogja a hajamba. - Hát akkor kívánok neked jó utat és kellemes ünnepeket. Gondolom közben majd beszélünk és miután visszajöttél velünk is megünnepled majd az új évet.

  - Még szép - nevetek fel. - A család és a barátok két külön kategória, de most mennem kell. Vigyázz magadra, hamarosan találkozunk - emelkedem fel, majd nyomok egy puszit az arcára.

  - Te is - mosolyog rám.

  Harry már a kocsiban ülve vár rám. Ragaszkodott hozzá, hogy ő hozzon el, bár én mondtam neki, hogy nem gond, ha taxival jövök. De ezt nem lehet megmagyarázni egy makacs embernek. Sóhajtva ülök be, majd pillantok rá.

  - Még mindig nem érzem úgy, hogy jó ötlet - suttogom.

  - Minden rendben lesz, hidd el nekem angyalom - helyezi kezét a combomra, majd szorítja meg azt.

  - Hiszek neked - kulcsolom össze kezeink. - Szeretném, hogy így legyen.

  Az út csendben telik, én a gondolataimba merülök, ahogy szerintem ő is. Tegnap óta teljesen másképp viselkedik a közelemben. Úgy érzem, hogy most az a srác próbál lenni a közelemben, aki régen volt. Boldoggá tesz, hogy próbálkozik, de tudnia kell, hogy nekem nem kell bizonyítania. Az is elég, ha az marad, aki volt. Nem kell megváltoznia. Úgy szeretem, ahogy van.

  Már a reptéren vagyunk. Táskámat a vállamra akasztva fordulok felé, majd mosolygok fel rá. Közelebb lépek hozzá és tenyereim a mellkasára helyezem és felemelkedem, hogy csókot tudjak adni az ajkára. Mosolyogni kezd, majd közelebb húz magához és elmélyíti azt. Kezével a pólóm alá simít és megszorítja a bőröm. 

  - Nem szeretek búcsúzkodni - suttogja az ajkamra.

  - De hát ez nem is búcsú - próbálom magammal is elhitetni. - Ez csak egy pár napra szóló távolság, de hamarosan újra itt leszek.

  - Vagyis búcsú - nevet fel szomorúan.

  - Nem örökre megyek el, én nem foglak elhagyni - közlöm vele. - Itt leszek neked pontosan 16 nap múlva, addig ki kell bírnod, hogy csak telefonon beszélünk egymással.

  - Hiányozni fogsz - néz a szemeimbe.

  - Te is nekem, de mint mondtam, csak pár nap - nyomok még egy csókot az ajkára, majd sarkon fordulva indulok el. Otthon, édes otthon már jövök.

18.rész - Harry múltja

  Ha akarnám sem tudnám elfelejteni, amit pár perce láttam. Jade. A tekintetem le sem tudtam venni róluk, egészen addig, míg Harry rám nem nézett. Sírni akartam, minden porcikám azt szerette volna, de nem engedtem. Nem lehetek gyenge, nem láthatnak annak. Soha többet nem láthat annak. Tudom, hogy Harry nem érti, hogy miért akadtam ki ennyire, hogy megjelent a volt barátnője, de még nem beszélhetek róla. Nem az zavar, hogy itt van a volt barátnője, hanem valami más. Valami, ami fájdalmas a múltamra nézve. 

  - Kelly, biztos, hogy jól vagy? - érinti meg a karom Dy. - Vissza kéne menned a szobádba és lefeküdni, nagyon sápadt vagy.

  - Semmi szükség rá - rázom meg a fejem. - Jól vagyok, csak kell pár perc, míg összeszedem magam. 

  - Minden renden van? - hallok meg egy megtört ismerős hangot, majd lassan az irányába fordulok. - Gyere beszélni szeretnék veled - suttogja, kezét felém nyújtva. 

  - Szerintem ez nem a legalkalmasabb idő - szólal meg Vik. - Nem látod, hogy milyen sápadt.

  - Segíteni akarok neki Vik - sóhajt fel. - Ha elmondok neki néhány dolgot, akkor jobban lesz.

  - Dehogy lesz jobban, a hülye haverodnak köszönhető, hogy ilyen állapotban van - mordul rá. - Mi a francot tett már megint Harry? 

  - Vik, semmit sem tett - suttogom. - Nem az ő hibája volt. Én is beszélni akarok veled - pillantok Loura. - Nem lesz semmi bajom srácok, Lou vigyáz rám, oké?

  Igazából nem tartom jó ötletnek a vele való beszélgetést, mert Jade és Harry után, semmi kedvem még Lou szomorúságát is elviselni, ami nekem köszönhető. Még mindig nem értem, hogy szerethetett belém. Egyszerűen nem értem és fáj, hogy meg fogom bántani. Nem akarok neki fájdalmat okozni, hiszen mikor Harry miatt voltam szomorú vagy sírtam, ő ott volt mellettem és megvigasztalt, nem engedett el, mikor könyörögtem neki, velem maradt...

  Sóhajtva állok fel a székemről, majd pillantok barátaimra és egy biccentés utána indulok el egy nyugisabb helyre. Magam mögött hallom Louis lassú lépteit és bánatos sóhajait.

  - Hé - kapja el a csuklóm. - Gyere ide, jó? - tárja szét a karjait. Mit tegyek? Szükségem lenne egy ölelésre, szükségem lenne a barátom ölelésére, de ezzel csak fájdalmat okoznék neki és azt nem akarok. - Kelly, minden rendben van, gyere ide - bátorít.

  Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ő tud arról, hogy én todok az irántam érzett érzéseiről. De ha így van, akkor miért akar magának fájdalmat okozni azzal, hogy magához hív?! Érthetetlen az egész.

  - Tudom... - ejtem ki az ajkaimon.

  - Persze, hogy tudod... - sóhajt fel megtörten. - De segíteni akarok neked, szóval ne törődj vele, csak gyere ide, jó?

  Nem hallgattam arra az énemre, amelyik azt sugallta, hogy ne tegyem meg. Karjai közé vetettem magam, majd felsóhajtottam. Louis karjai körém fonódtak miközben lélegzete a nyakam csiklandozta. Tudom, hogy nem helyes, amit teszek, de nem tudom megállítani magam, muszáj valaki megnyugtasson. Önző vagyok, de nem tudok mit tenni... valakinek mellettem kell lennie, aki nem Harry ebben a pillanatban. 

  - Nem akarok Harrynek segíteni, mivel pontosan tudod, hogy én is szerelmes vagyok beléd - szólal meg.

  - Kérlek ne mond ezt - könyörgöm.

  - De tudnod kell, hogy Jade semmit sem jelent már neki - folytatja, mintha meg sem hallotta volna, amit kértem tőle. - Van egy múltjuk, amiről beszélni is fog neked, csak engedd meg neki. Igaz fontos vagy nekem, de te belé vagy szerelmes nekem pedig ezt el kell fogadnom, bármilyen nehéz is - szorít erősebben.

  - Utálom hogy fájdalmat okozok neked - motyogom. - Nem akarom, hogy miattam szenvedj...

  - Az élet mindig ütközőket tesz eléd, amiken túl kell jutnod, ez is egy ilyen - sóhajt fel. - Te nem hozzám tartozol a sors szerint, hanem Harryhez és ebbe bele kell törődnöm. 

***

  Louissal való beszélgetésem után képtelen voltam tovább ott maradni. Visszafelé jövet láttam Jadet, ahogy Taylerel ölelkezik, ahogy Harryt is, aki Perrievel beszélt. Nem álltam meg, egy pillantást vetettem rájuk, majd a szobám felé indultam, mintha az menekvést jelenteni számomra. Csak ez nem így van, hiszen Harry is hamarosan megérkezik. Előle nem menekülhetek el. 

  A ruhámat levéve, pizsamába bújva ülök az ágyamban, ölemben a laptopommal, miközben éppen a történetemen dolgozom. A szavak csak úgy ömlenek belőlem, nem is tudom honnan jönnek a történések, egyszerűen csak leírom ami először az eszembe jut. Éppen a végénél tartok a fejezetnek, amikor lépteket hallok a folyosóról. Gyorsan lezárom a gépem, majd úgy teszek mintha aludnék, bár tudom, hogy Harry ezt nem fogja bevenni, de egy próbát megér.

  Halkan zárja be maga után az ajtót, majd sóhajt fel. Szinte érzem a belőle áramló szomorúságot, aggodalmat, pedig sosem hittem volna, hogy ez valaha megtörténhet. 

  - Tudom, hogy fent vagy - ül le az ágyam szélére, mire felsóhajtok. - Azzal is tisztában vagyok, hogy valamiért nem akarsz velem beszélni, de nem értem az okát, viszont én szeretném neked megmagyarázni a dolgokat, mielőtt hazautaznál. Nem akarom, hogy úgy menj el, hogy nem tudod mi történt köztem és Jade között - a neve hallatára kiráz a hideg. Harry pedig nem hülye és rá fog jönni a dologra. - Miért remegsz bele a neve hallatán? - kérdi halkan. - Ismered, nem igaz?

  - Nem akarok erről beszélni Harry - suttogom. - Tényleg nem akarok róla beszélni, soha...

  - De engem meghallgatsz? - kérdi csendesen, beleegyezően bólintok, mert tudom, hogy addig úgysem hagyna békén. - Csak arra kérlek, hogy hallgass végig és csak utána mond el a véleményed vagy reagálj rendben?

  Nem tudom, hogy mire számítsak, de ezek után úgy veszem észre, hogy valami komoly dolog ez az egész, ami nem biztos, hogy tetszeni fog, bár ha Jade és Harry együtt szerepel benne, akkor biztosan nem. 

  -Tudod én nem mindig voltam ilyen, de történt egy dolog, ami teljesen megváltoztatott. Kedves és vicces, aranyos srác voltam, évekkel ezelőtt, amikor még minden rendben volt. Jól tanultam, szerető családom volt egy idegesítő nővérrel és egy tökéletes barátnővel. Másodikosként találkoztam először Jade-el, amikor a sulimba iratkozott. Egyből megfogott benne valami, amint megláttam. Segítettem neki az eligazolódásban és közel kerültünk egymáshoz. Hamar estem szerelembe, ő pedig semmi jelét nem mutatta, hogy nem érez irántam úgy. Össze is jöttünk fél éven belül. Mi voltunk a suli álompárja, a családom büszke volt rám, mindenki azt hitte, hogy egyszer majd a jövőben összeházasodunk és gyerekeink lesznek, én is ezt hittem. Neki köszönhetőleg menőbb lettem, rengeteget jártam bulizni, de a tanulási médiám tartottam. Menő srác és első tanuló voltam, egy tökéletesnek nevezhető párkapcsolattal, de a dolgok egy nap megváltoztak. Anyáék Gemmával éppen hazafelé tartottak a szakadó esőben, amikor balesetet szenvedtek, mert egy teherautó nekik csapódott. Anyáék azonnal meghaltak, Gemma pedig kómába esett. Jade pedig pontosan ezen a napon közölte velem, hogy elköltözik, mert a szülei állást kaptam velem pedig szakít, mivel talált magának mást. Együtt volt velem, közben pedig egy másik sráccal is ismerkedett. Kiderült, hogy nem is csak pár hete, hanem hónapok óta. Szerelmes volt belé, míg belém nem. Könyörögtem neki, hogy maradjon velem, hogy ne hagyjon magamra a legnagyobb bajban, de nem érdekelte, csak annyit mondott, hogy neki mennie kell és már van valakije majd magamra hagyott a padon ülve. Összetörtem. Egy napon vesztettem el a szüleim, a barátnőm és lehetséges, hogy a nővérem is. De ő két hónap múlva magához tért, viszont semmire sem emlékezett, ahogy most sem, de már tudja, hogy ki vagyok, de azt nem, hogy mi történt az életében a balesetük előtt. Ez a külső mind ennek köszönhető. Nem akartam gyenge lenni, utáltam magam amiért napokon át sírtam. Egy fiú nem sírhat. Ezért határoztam el magam, hogy a kemény külső miatt én is annak fogok látszani, ha belül nem is vagyok az. De amikor veled találkoztam... akkor, akkor azt éreztem, hogy a szívem újra fellélegzik, újra életre fog kelni. Megijedtem és elkövettem néhány hülyeséget, de tudnod kell, hogy nem azért mert bántani akartalak, csak félelemből.... Jade, ő pedig már a múlté és bármit tesz is, ott fog maradni.

  Ahogy történetét hallgattam éreztem, hogy könnyeim végigfolynak az arcomon, meg sem próbáltam őket letörölni. Fel sem akartam fogni, hogy mit tett vele az a lány. Egyszerűen nem... Én képtelen lettem volna rá. Hogy lehet képes valaki elhagyni egy fiúk mikor elveszítette a családját és akkor félig még a nővérét is. Ez a legrosszabb cselekedett a világon. Bár tudtam, hogy Jade nem szent, sőt, de attól ezt nem gondoltam volna róla, soha.

  - Kérlek ne sírj - törli le a könnyeim. - Mondj valamit... - suttogja megtörten. 

  - Jade szemét volt veled... ahogy mindenkivel az életében - szipogom. - Én sosem lettem volna erre képes. Nem érdekelt volna semmi, még akkor sem, ha nem lettem volna szerelmes az illetőbe, mellette maradtam volna... 

  - Tudom, hogy te nem vagy olyan, mint Jade - simítja végig az arcom. - Tudom... várjuk csak, hogy érted azt, hogy mindenkivel?

  - Ne erőltesd Harry - motyogom - nem akarok és nem is tudok róla beszélni. Elég ha annyit tudsz, hogy nem most láttam őt először és nem az zavar, hogy ti együtt voltatok, hanem ő maga. Egy nap majd elmondom, de az nem ma lesz...

  Nem tudom, hogy helyes-e, amit teszek, hiszen össze vagyok zavarodva, de Harry mellkasához bújok majd mélyen magamba szívom az illatát. Karjait azonnal körém fonja majd szorosan magához ölel.

  - Ugye minden rendben van köztünk? 

  - Azt hiszem, hogy igen - lehelem, pedig nem vagyok magamban biztos, viszont lesz pár napom, amíg gondolkodhatok ezen.

  - Itt aludhatok veled? - kérdi halkan.

  - Persze - egyezem bele. Holnap reggel indulok és erről ő is tud. Szinte minden nap együtt aludtunk és mivel most hosszú ideig nem látjuk majd egymást, szeretném ha ma is így lenne. - Én itt leszek neked mindig - suttogom, mikor bemászik mellém. - Mindig... ha te is akarod.

17.rész - Rég nem látott lány

Harry Styles

  Nem vagyok oda az ilyen rendezvényekért, hiszen már rég nem volt értelme, hogy eljöjjek egyre is, de most mégis itt vagyok. Miatta vagyok itt. Be akarom neki bizonyítani, hogy nem az vagyok, akinek mondanak, hogy ami látnak az csak egy álca, egy úgynevezett keménynek vagyok maszk. Igazából, még mindig az a srác vagyok, aki akkor is voltam, csak azóta már megtanultam, hogy kell elrejteni az érzéseket.

  - Niall ne bámuld ennyire Kellyt, mert nem fogom sokáig tűrni - fordulok az ír srác felé. 

  - Szerintem, nem lesz elég neked az, amit a poharadban tárolsz - motyogja, továbbra is mögém nézve. 

  - Basszus, az tényleg ő? - szólal meg Liam. - Pont úgy néz ki... - nem hallgatom őket tovább, hanem megfordulok és megpillantom őt.

  - Jade - nyögöm ki döbbenten.

  Mit keres ő itt? Miért van ezen a bálon, hogy került ide?! Sosem gondoltam volna, hogy valaha újra látom, legfőbbképpen nem itt, azok után, ami történt. Az egyetlen személy, aki képes letépni az álcám, az ő. Ő az egyetlen, aki pontosan tudja milyen voltam régen. Tudja, mert nagy részben ő a hibás, hogy már nem vagyok az a srác, aki voltam. 

  Fehér testhez simuló ruhában van, ami alig ér a combja közepéig, míg vörös haja göndören hullik a vállaira. Mosolyogva tekint körbe a tömegen, mintha valakit keresne benne, majd mikor megtalálja, mosolya kiszélesedik és felé indul. Ahogy eltűnik az emberek közt, abban bízom, hogy ez az egész csak egy kicseszett álom volt és nincs is itt. Tekintetemmel Kellyt keresem, ám mikor az arcára nézek, akkor már biztos vagyok benne, hogy tudja ki az a lány, akit Perrie és Louis bámult. 

  - A francba is! - mordulok fel, amint meglátom, ahogy sarkon fordul és megpróbál elmenekülni, de nem hagyom neki, mert utána rohanok és elkapom a karját. - Kérlek, várj egy percet. Engedd, hogy megmagyarázzam, mielőtt úgy rohansz el, hogy fogalmad sincs miről van szó.

  - Mit akarsz megmagyarázni? - fordul felém, könnyes szemekkel. - Mégis mit? Tudod, számomra az a szó, hogy barátnő, tiszta és érthető.

  - Ő nem a barátnőm - emelem fel az állát. - Az volt, de már rég nem az - nézek a szemeibe. - El kell nekem hinned. Nem a barátnőm, az akarom, hogy te légy az, nem pedig ő, téged akarlak - suttogom, ahogy közelebb lépek hozzá.

  - Én is sok mindent szeretnék - leheli - de van, amit nem kaphatok meg... de nekem most időre van szükségem, egy kis magányra, jó?

  - Csak arra kérlek, hogy ne zárj ki, míg nem tudod az igazságot - engedem el, mire apró bólintás után ruháját felemelve indul el újra. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor észreveszem, hogy a barátaihoz megy, nem pedig vissza az épületbe. - Bassza meg!

  Sietős léptekkel, indulok el Louis és Perrie irányába, akik még mindig a tömeget nézik, gondolom őt. Tudom, hogy ők nem tehetnek róla, de a fájdalom az idő során átalakult dühvé és ha meglátom Jadet, akkor nem érdekel kinek okozok fájdalmat.

  - Mi a francot keres itt a barátnőd? - mordulok Perriere.

  - Fogalmam sincs - pillant rám. - Különben te is nagyon jól tudod, hogy nem vagyunk barátok, már rég nem vagyunk azok és nem is akarok az lenni.

  - Hogy van Kelly? - szólal meg Louis.

  - Fogalmam sincs, mert nem engedte meg, hogy beszéljek vele - túrok a hajamba. - Időt akar, de mégis mire, hiszen ha mondtátok is neki, hogy a barátnőm volt, akkor miért akadt ki ennyire? Ugye mondtátok, hogy Jade a VOLT barátnőm?

  - Persze, hogy mondtuk - mordul fel Pezz. - De, amint észrevette, kisebb sokkot kapott...

  - Van rá esély, hogy ők ketten ismerik egymást? - gondolkodik el Lou.

  - Honnan a francból tudjam - csattanok fel. 

  - Nyugodj le haver - jelenik meg Liam. - Semmit sem oldasz meg azzal, ha most dühöngeni fogsz.

  - Inkább menj és keresd meg, majd szedd ki belőle mit akar itt - tanácsolja Zayn.

  - Igaza van Zaynnek, Harry - sóhajt fel Perrie. - Ki kell derítened, hogy mit keres itt és rávenni, hogy minél hamarabb elmenjen, mielőtt valami bajt okoz, ahogy szokott.

  - Miért nem mész te? - támadok rá. - A te barátnőd!

  - Ne beszélj így Perrievel - védi barátnőjét Zayn. - Ő semmit sem tett, inkább menj és keresd meg a vöröskét, majd vedd rá, hogy eltűnjön innen, mert ha nem így lesz, te teljesen kikészülsz majd tőle. 

  - Jó - vágom rá. - Megkeresem - jelentem ki.

***

  Megígértem a többieknek, hogy beszélni fogok vele és ez így is lesz, de előbb össze kell magam szednem. Nem engedhetem meg, hogy lehulljon az álcám, ha meglátom vagy beszélnem kell vele. Erősnek kell maradnom és megmutatni neki, hogy már nincs rám hatással, még ha ez teljesen nem is igaz, neki ez kell hinnie. Sosem tudhatja meg, hogy mennyit szenvedtem miatta és a történtek miatt. Soha! 

  Fél szemem Kellyn tartom, a másikkal pedig Jade-et keresem. Persze nem telik sok időmbe, hogy megtaláljam, hiszen itt is olyan híres, mint régen a suliban volt. Egy valami okoz ebben a pillanatban örömöt, hogy Kelly nem sír. Azt nem tudnám elviselni. Látszik, hogy bárhol lenne, csak itt nem, ahogy a fájdalom is az arcán, de türtőzteti magát és próbálja azt mutatni, hogy minden rendben, pedig szerintem minden porcikája fájdalomtól sikolt. Hosszú idő telt el, mióta képes voltam valakire úgy nézni, ahogy egykor Jadere, de most, hogy sikerült nem engedhetem senkinek sem, hogy elvegye tőlem, legfőbbképpen nem Jadenek. Ő a múltam, Kelly pedig azt szeretném, ha a jelenem és a jövőm lenne.

  - Harry - szólít meg egy hang, amit akkor sem tudnék elfelejteni, ha akarnék. Mély levegőt véve fordulok meg, majd erőltetek mosolyt az arcomra.

  - Jade - ejtem ki azt a nevet, ami régen a boldogságot jelentette számomra, mára csak fájdalmat és dühöt. - Mit keresel itt?

  - Nem is örülsz, hogy látsz? - biggyeszti le az ajkát. - Te hiányoztál nekem - lép közelebb hozzám, mire én hátrálok. - Megváltoztál.

  - Tudod - nevetek fel - az emberek megváltoznak, ha olyan hatalmas és erős dolgok történnek velük, mint velem - mondom gúnyosan. - Ha azt a srácot akarod, akit egykor ismertél, meghalt.

  - Ugye tudod, hogy nem akartam neked fájdalmat okozni? - halkítja lejjebb a hangját.

  - Nem akartál? Akkor miért léptél le? Miért hagytál ott, mikor lett volna esélyed maradni? Miért vetted el tőlem az utolsó reményem is?

  - Nem volt más választásom. Sajnáltam, ami veled történt és még most is sajnálom, de nem tehettem semmit sem...

  - Dehogynem! - vágom rá. - Ott lehettél volna velem, segíthettél volna újra felállni, nem pedig csak még pár rúgást rám mérni. Tudod, milyen nehéz volt egyedül lábra állni? Tudod, hogy hányszor akartam feladni? Vagy hányszor éreztem azt, hogy nincs miért itt lennem, hanem inkább velük lennék? Rengetegszer! De te inkább leléptél a pasihoz, akit a hátam mögött szedtél fel... és vele voltál, minthogy mellettem légy a nehéz időkben.

  - Most itt vagyok - mondja lágyan. - Itt vagyok, ha még kellek.

  - Nem kellesz! - rázom meg a fejem. - Nem azért jöttél ide, hogy velem légy, sőt szerintem arra sem emlékeztél, hogy ide akartam jönni, egészen addig, míg meg nem láttál... Te nem hozzám, hanem Tayler-hez jöttél.

  - Ha jól látom, akkor már te sem vagy olyan magányos - dönti oldalra a fejét. - Tudod az a fekete hajú lány, amióta ide jöttem le sem veszi rólunk a szemét. 

  Fejem Kelly irányába kapom, majd egyenesen a szemébe nézek, mire ő elfordul tőlem. 

  - Őt hagyd ki belőle - fordulok vissza felé. - Semmi közöd hozzá és sosem lesz! Csak azt szeretném, ha ugyanolyan távol lennél tőlem, mint akkor voltál, amikor szükségem lett volna rád, meg tudod ezt nekem tenni?

  - Ne aggódj, hamarosan lelépek innen, de előtte még van egy kis dolgom. Például találkoznom kell a barátnőmmel.

  - Perrie látni sem akar téged és ezt is csak magadnak köszönheted. Őt is ugyanúgy ott hagytad a bajban, mint engem... megérdemled, hogy olyan rideg legyen veled, mint még senkivel és biztos vagyok benne, hogy meg is teszi, ha felkeresed. 

  - Azt majd meglátjuk - kacsint rám - de nem csak őt kell felkeresnem -teszi hozzá. - Mellesleg te sem voltál ilyen rideg velem és tudom, hogy sokáig úgysem leszel majd az - nyom egy puszit az arcomra, mielőtt még megállíthatnám. - Később találkozunk. 

  Kicsúszik az irányításom alól minden és mindez csak neki köszönhető. Beszélnem kell Kellyvel, még ha este el kell neki mondanom a teljes igazságot. 

16.rész - "..az a Jade?"

  Majdnem két hónap telt el, amióta úgy döntöttem, hogy közös szobában maradok Harryvel. Azóta folyamatosan azt a napot várom, hogy mikor bánom majd meg a döntésem, viszont még nem történt meg, ami kicsit meglepő. Nem gondoltam volna soha, hogy képes lesz normálisan viselkedni, mintha nem is az a srác lenne, akiről mindenki beszél. Talán tényleg igaza volt és két énje van, én pedig most a valódit kapom, nem pedig azt, amit mindenki lát. 

  Viki és Dy persze nem örül neki. Amikor megtudták, hogy mit csinálok nem akartak hinni a fülüknek. Napokig nem is beszéltünk, aztán visszaültek az asztalunkhoz, ahol egy ideje én már Louissal ülök. Kicsit úgy érzem, mintha vele már megbarátkoztak volna. Viki már nem néz úgy rá minden percben, mint egy gyilkosra, aminek nagyon örülök. Viszont Harryt képtelenek elfogadni, így kijelentették, hogy róla nem akarnak semmit sem tudni, amit én el is fogadtam. 

  A családommal azóta nem beszéltem, hogy elváltam tőlük. Én nem keresem őket, mert tudom, hogy úgysem válaszolnának a hívásaimra, ők pedig nem hívnak, mert szerintük tönkreteszem az életem. De ebben most nincs igazuk, vagyis nagyon remélem, hogy nincs. Azt nem mondhatnám, hogy együtt vagyunk, de kicsit több van köztünk, mint barátság. A barátok nem úgy viselkednek, mint mi. Az ölelések nálunk sokkal hosszabb ideig tartanak, mint barátoknál, a csókokról meg ne is beszéljünk, hiszen ez egyáltalán nem jellemző arra az állapotra. Ahogy az sem, hogy egy ágyban alszanak. Igaz egy csak egyszer történt meg, de be kell vallanom, hogy az volt az egyik legjobb éjszakám. Bár ezt neki sosem vallanám be, hiszen még azt sem értem, hogy miért voltam olyan nyugodt, hogy olyan közel volt hozzám. Valószínűleg egy olyan kapcsolat alakulgat köztünk, amit nehezen akarok elhinni.
  - Nagyon elkalandoztál - bök meg Harry a fűben ülve. - Min agyalsz ennyire?
  - Sajnálom - mosolygok rá - csak elgondolkodtam egy-két dolgon, de már figyelek rád. Miről beszéltél?
  - Még semmiről - neveti el magát. - Éppen most akartam elkezdeni, csak nem tudom, hogy tegyem.
  - Olyan fontos? - ráncolom a homlokom.
  - Számomra az és attól tartok, hogy egyből nemet mondanál, ha megkérdeznélek - sóhajt fel, majd a kezem után nyúl, amit az övébe helyezve összekulcsol. - Tudod a szünet előtt lesz egy újabb bál. Erre a helyre sok bál jellemző, szinte minden második hónapban van egy. Ennek a témája pedig a tél, ezért is téli bál a neve. Én az ilyen témájú bálokra nem szoktam elmenni, eddig sosem tettem, de most úgy érzem, hogy veled szeretnék oda menni, ha te is akarod. Leszel a partnerem és elkísérsz engem az estélyre? - néz a szemembe.
  Legszívesebben egyből rávágnám, hogy nem, pedig őszintén szólva szeretnék vele menni. Hiszen a suliban már így is sokan láttak minket, ahogy beszélgetünk vagy éppen csak kettesben sétálgatunk, de tudom, hogy az már teljesen máshogy venné ki magát, ha együtt jelennénk meg egy ilyen bálon. Ez olyan lenne, mintha felvállalnánk a kapcsolatunkat, amit igazság szerint még mi sem értünk és nem is beszéltünk róla. Ha nemet mondanék, azzal őt is megbántanám és magamnak is hazudnék, hiszen nagyon szívesen elmennék vele. A gondolataim ellent mondanak egymásnak, ami teljesen elbizonytalanit.
  - Tudom, hogy ezzel minden valóság lenne, hiszen sokan észrevennének és tudnák is, hogy én ilyen eseményekre nem járok, főképpen nem lányokkal, de így is sejtik. Semmi új nem derülne ki számukra. Amióta ismerlek, már rájöttem, ha te sokat gondolkodsz, akkor általában nemet mondasz, de kérlek, most ne tedd. Mondj igen, mond, hogy eljössz velem a bálra és akkor én leszek a legboldogabb - mosolyodik el.
  - Rendben, veled megyek a bálra - suttogom, mire megszorítja a kezem.

***

  Egyre jobban közeledett a bál napja, már csak 38 óra volt a kezdetéig, én pedig egyre jobban kezdtem pánikba esni. Nem arról van szó, hogy megbántam volna a döntésem, hanem a következményektől. Mindenki rólunk fog beszélni. Lehet, hogy ennek köszönhetően két barátom elveszítem. Arról pedig még csak ne is beszéljünk, hogy milyen arcot vágott Louis, amikor elmondta Perrienek, hogy Harryvel megyek a bálra. 

  - Pezz?  - sóhajtok fel.

  - Hm - fordul felém.

  - Te tudod, hogy mi bántja Louist? - kérdem halkan. - Nem mintha nekem nem lenne sejtésem, de... nem tudom mit tegyek, hogy jobban érezze magát.

  - Kelly, nézd te is tudod, hogy semmit sem tudsz tenni - rázza meg a fejét. - Egy megoldás van, de azt nem teheted azért meg, hogy Lou ne érezze szarul magát. Ha neked nem ő kell, akkor el kell fogadnia.

  - Én még mindig nem értem, hogy szerethetett belém, hiszen én csak barátként tekintettem rá végig. Sosem tettem olyat, amiből azt láthatja, hogy többet akarnék...

  - Kedveled Harryt nem igaz? - bólintok. - Az elején nem bírtad, ebben is igazam van, ugye? - ismét bólintok. - Akkor érted, hogy mi van Louval is. Nem kell ahhoz úgy viselkedj, elég, ha önmagad adod. Az emberek az énedbe szeretnek bele, nem abba, hogy jeleket adsz nekik. 

  - De én nem akarom, hogy ez legyen - túrok a hajamba. - Holnap Harry oldalán vonulok majd le a lépcsőn, ha Louis látni fog és én is észreveszem őt, megszakad majd a szívem, attól, amit a szemében látok majd.  Nem akarom, hogy én legyek az oka...

  - Akkor keresni kell neki valakit, akivel elterelheti a figyelmét. Barátnőt kell neki keresni és akkor elérheted, hogy ő is boldog legyen.

  - Igazad van - értek egyet vele. - Ez szerinted milyen? - mutatok egy másikat.

  - Ezt kell megvenned - ragyog fel az arca. - Biztos vagyok benne, hogy mindenki irigyelné és csodásan állna rajtad.

***

  Földig érő hófehér ruha, aminek a felső része teljes egészében csillog. Még mindig nem tartom a számomra megfelelő ruhának. Olyan, mintha nem is én lennék az a személy, aki viseli, hanem csak valaki, aki nagyon hasonlít rám. Tudom, hogy a ruha jól áll rajtam, mivel Pezz ezt sokszor elmondta, amikor felpróbáltam és Vikinek is ez volt a véleménye, de én még mindig azt érzem, hogy túlzás.

  - Gyönyörű vagy - ölel át hátulról Harry. - Egy percre sem veszíthetlek el a szemem elől, mert akkor biztosan elmarnak tőlem, amit nem engedhetek meg senkinek sem - szorít erősebben.

  - Szerinted valaki a közelembe merne férkőzni, mikor tudja, hogy veled jöttem? - nézek rá a tükörben. - Szerintem még csak rám nézni sem fognak.

  - Attól én még a testőröd leszek, ma este - nyom egy puszit a nyakamra. 

  Még egy utolsó simítás után, elindultunk. Míg ki nem értünk az udvarra egy pillanatra sem éreztem azt, hogy bámulnának, ott viszont egyből feltűnt. Mindenki felén fordult, engem pedig elöntött a pír, amint felfedeztem a sok kíváncsi tekintetet. Harry megszorította a kezem, majd lassan elindult le a lépcsőkön. 

  - Ne izgulj, itt vagyok veled - suttogja a fülembe. - A pillantásokat pedig ne is vedd figyelembe. Azért néznek, mert gyönyörű vagy, nem pedig azért, mert velem vagy.

  - Nem hazudsz valami jól - nevetek fel. - Nem a ruhámat nézik, hanem minket, de kösz a próbálkozást. 

  Odaintettem Vikinek és Dynek, akik szomorúan viszonozták tettem, majd elindultunk a többiek felé. Perrie vigyorogva nézett végig rajtam, ahogy a többiek is, csak Louis arcán fedezhettem fel a szomorúságot, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, már amennyire lehetett.

  - Mondtam, hogy nem túlzás - vigyorog rám Perrie. - A többiek között van olyan ruha, ami igen, de ez nem. Ez gyönyörű.

  - Köszi, Pezz. A tied is nagyon jó. Amikor azt mondtad, hogy te készíted magadnak nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sikerül majd.

  - Hé, ez fájt - kap a szívéhez. - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jól sikerüljön és szerintem jó lett, a bámulásokból ítélve pedig a többieknek is tetszik. 

  Perrie válla fölött látom, hogy Louis közelít felénk, mire halkan felsóhajtok, majd mosolyt erőltetve nézek rá. Tudom, hogy semmit sem fog mondani, de nekem már az is rosszul esik, hogy én tudok róla...

  - Gyönyörű vagy - mosolyog rám.

  - Köszi. 

  - Bassza meg - mordul fel Perrie. - Itt van Jade - néz Loura.

  - Jade? - vonja fel a szemöldökét. - Úgy érted, az a Jade? Harry-é?

15.rész - Döntések

  Még sosem volt ilyen könyörgő a hangja, sosem láttam még ennyire sebezhetőnek. Akaratom ellenére is végigsimítottam puha arcán, mire behunyta szemeit. Nem voltam tisztában vele, hogy mit teszek, amíg lassan rá nem eszméltem, hogy a lélegzetünk egymásba gabalyodik, olyan közel állunk egymáshoz. Telet rózsaszín ajkát bámultam, miközben azon gondolkodtam, hogy jó ötlet-e, amire készülök? Hiszen az előbb mondtam, hogyha a szüleim azt akarják, hogy elmenjek, akkor megteszem. Viszont lennék olyan erős, hogy ezt meg is tegyem? képes lennék elhagyni őt? Nem kötődöm hozzá, ezzel tisztában vagyok, de az utóbbi időben jól el voltam vele, mindennek az ellenére is. Nem vagyok olyan lány, aki illik hozzá, ahogy ő sem olyan fiú, aki illik hozzám, de az ellentétek vonzzák egymást vagy ez csak a könyvekben van így? Ha most megtenném, akkor megbánnám? De mi a francnak gondolkodom ennyit rajta?! Teljesen összezavarodom tőle, csak cselekednem kéne és hagyni, hogy sodorjon az ár... így ajkam az övére tapasztom, miközben mindkettőnkből halk sóhajtás szakad fel. 

  Nem szerettem volna elmélyíteni a csókot, mert még mindig nem tartottam a legjobb döntésnek, de nem állítottam le, amikor előre kezdett lépkedni, míg a hátam az ajtóhoz nem ért. Kezeivel a csípőmbe mart, majd kicsit megemelve  nyomta testét teljesen az enyém ellen. Lábaimat köréje fonva húztam közelebb magamhoz, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga, miközben egyik kezemmel a tarkóját simogattam. A csók egyre vadabb lett, én pedig kezdtem azt érezni, hogy nem helyes, amit teszek, de nem állítottam le, mert mindennek ellenére élveztem, amit velem tesz. Élveztem, hogy a bőröm markolja, ahogy azt is, hogy úgy csókol, mint aki többet nem akar elszakadni tőlem. 

  - Szóval ezt vehetem igennek? - morogta a nyakamat csókolgatva, mire megdermedtem. Képes lennék a szüleim ellen fordulni, hogy itt maradjak vele? Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy igen, de mi van ha a következőben már nem így lesz? - Még mindig el akarsz menni? - kérdezte feszülten a szemeimbe nézve. - Tudom, hogy nem vagyok az, aki neked kell. Tudom, hogy szinte semmit sem tudsz rólam, de szeretném ha maradnál. Szeretném, ha elmondanám, miért vagyok képtelen hinni a szerelemben, ahogy azt is, hogy miért kezd változni róla a véleményem. Láthattad, hogy a külsőm mögött nem az a srác lakozik, akit hittél, bár nem ismersz teljesen, viszont én szeretném, ha mindent tudnál rólam és ha ez fordítva is igaz lenne...

  - Ki vagy te? - kérdeztem suttogva, mire elmosolyodott.

  - Talán baj, hogy azt a srácot mutatom magamból, aki pár éve voltam? - vonta fel a szemöldökét. - Gondolom nehezedre esik elhinni, hogy kedves is tudok lenni, meg aranyos igaz, pedig ez is én vagyok. Jobban mondva ez az igazi énem, nem pedig a maszk, amit mindenkinek mutogatok.

  - Én... nem tudom mit mondjak - motyogom. - Mégis mit kellene tennem? Ha itt maradok veled, akkor őket elveszítem, ha elmegyek, akkor meg... téged veszítelek el - suttogom alig hallhatóan. 

  - Nem veszítenéd el őket - mosolyodik el lágyan. - Lehet, hogy nehezen tudnák elviselni, de megbocsájtanának idővel, biztos vagyok benne, hogy így lenne és tudod miért? - mire kíváncsian tekintek rá. - Szeretnek téged, védeni akarnak. Elfogadnák a döntésed, csak idő kéne nekik, ebben biztos vagyok.

  - Még nem döntöttem el mit mondok nekik, de egyikőtöknek sem akarok csalódást okozni - bontakozok ki a karjaiból. - De most dolgoznom kell egy kicsit a munkámon, hogy eltereljem a gondolataim, mielőtt beszélnék velük...

  - Munkádon? - fordul felém kíváncsian.

  - Igen, néhányunkat kiválasztottak, hogy írjunk egy történetet. Tudod, én szeretnék később az írással foglalkozni és a tanár segít benne azoknak akiknek ez a terve, ezért kérte tőlünk, hogy írjunk valamit, amiből eldöntheti, hogy megállnánk-e a helyünket, mint írók.

  - Értem, hát akkor hagylak is, mert gondolom ehhez nyugalom kell és kétlem, hogy sokáig bírnám, ha azt kellene figyelnem gondolkodás közben, hogyan rágcsálod az ajkad - vigyorog, ám az ajtóból még visszafordul felém. - Beleolvashatok majd?

  - Azt még meglátjuk - ülök le az ágyamra. 

  - Rendben - bólint rá. - De kérlek mire visszatérek ne tűnj el, bár bízom benne, hogy nem így lesz, de ha mégis elmész, legalább a ma estére még maradj, kérlek.

  - Itt leszek mikor visszajössz - biztosítom róla, mire mosolyogva lép ki a szobából, én pedig egyből felnyitom a laptopom és írni kezdek.

***

  Két óra múlva úgy érzem, hogy eléggé kikapcsolódtam ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Bár biztos vagyok benne, hogy bárhogy is döntök, nem leszek benne teljesen biztos, viszont tudom, hogy nem húzhatom sokáig. Senkinek sem tennék vele jót, de leginkább magamnak nem. Két lehetőségem van. Elmegyek anyáékkal és megoldjuk valahogy, hogy ne kelljen itt laknom, amivel biztosan megbántanám Harryt. Vagy itt maradok és ezzel a családom bántom meg, bár Harrynek szerintem abban igaza van, hogy csak idő kéne nekik és megbékélnének a helyzettel. Eddig mindig ésszel gondolkodtam, de mi lenne ha a mostani döntésem inkább a szívemre hagynám?

  Ahogy az anyáékkal megbeszélt helyre indultam, végig azon gondolkodtam, hogy kellene reagálnom, ha ismét azt hozzák fel, hogy Harry nem nekem való. Ha én nem tudom, hogy ki való nekem és ki nem, akkor ők honnan tudhatnák?!

  - Kelly! - áll fel a bátyám, amint megpillant. - Mond, hogy észhez tértél és már be vagy csomagolva?

  - Tessék? - vonom fel a szemöldököm. - Miről beszélsz?

  - Kicsim, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük - sóhajt fel anya. - Nem maradhatsz vele egy szobában. Kizárt, édesem.

  - Egyáltalán nem beszéltük meg - jelentem ki dühösen, miközben helyet foglalok velük szembe. - Te lehet, hogy bejelentetted, de én nem egyeztem bele, ebben biztos vagyok. 

  - Csak azt ne mond, hogy ott akarsz maradni azzal - döbben meg.

  - Harryvel - morgom. - Nem tudom, hogy mit akarok, de nem akarok elmenni. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy én döntsek a sorsomról, nincs igazam?

  - De hát te is tudod, hogy nem tesz neked jót - csattan fel Dave. - Mióta vagy te oda az olyan fiúkért, mint ő?

  - Eddig egy srácért sem voltam oda - vágom rá. - Honnan kéne tudnom? Mindketten pontosan tudjátok hogy nem csináltam soha semmit sem, a tanuláson kívül. Nem tudhatom, hogy milyen srácok jönnek be nekem, de azt gondolom mit tudjátok, hogy a jó kislányok a rossz fiúkat kedvelik. Ez mindig így volt és szerintem ezen képtelenség változtatni.

  - De értsd meg kicsim, hozzád nem illik egy olyan fiú - néz a szemembe anyám. - Neked egy kedves, szerethető és figyelmes fiú kell, aki képes lesz eltartani téged és otthont biztosítani számodra.

  - Honnan tudjátok, hogy Harry milyen. Nem te mondtad mindig, hogy nem a külső számít? - vonom kérdőre anyát. - Hiszen te mondtad folyton, hogy nem az a fontos, hogy nézek ki vagy a többiek, hogy néznek ki, csak az számít, hogy belül milyen vagy. Akkor ti honnan tudjátok, hogy Harry milyen belül?

  - Ő más tészta és ezt te is tudod Kelly - morogja a bátyám. - Lehet hogy semmit sem vettél észre, de ez azért van, mert most elvakít az iránta érzett vágyad. Minden lány álma egy olyan srác, mint ő, de akkor is az lenne, ha otthagyna, miután lefektetett? Mond csak akkor hogy néznél rá?

  - Sosem tenne ilyet - suttogom. De akkor miért merül fel bennem a kérdés, hogy talán mégis képes lenne rá?! Annyi mindent hallottam róla, bár azok pletykák és azt kérte tőlem, hogy őt kérdezzem meg, ha valamit tudni akarok, de egy kis részem mégis hisz Dave-ben.

  - Te is kételkedsz - sóhajt fel. - Látom rajtad, azt akarod, hogy ne legyen igaz, de belegondoltál, hogy érzed majd magad, ha visszamész és vele maradsz, majd kiderül, hogy igazam volt?

   - Beletörődök, nem igazán lenne más választásom - motyogom. - De nem akarom, hogy elköltözzek. Minden olyan közel van. Szeretek ott lenni, ő meg alig van ott, szóval nem lesz baj.

  - Tényleg ott akarsz maradni? - suttogja anya. - Vele?

  - Nem tudom anya, fogalmam sincs, hogy mit akarok, de a szívem azt súgja ne menjek el. Mi van, ha elmegyek, de később megbánom, hogy nem is adtam neki esélyt?

  - És ha pont azt bánod majd meg, hogy esélyt adtál neki? - vonja fel a szemöldökét.

  - Nem akarok választani anya, de ne kényszeríts, hogy veled menjek, ha nem akarok. Ha megbánom, akkor az én problémám lesz - jelentem ki. - Ha meg nem akkor... Nem számít, nem akarok elmenni, bár nincs sok a félévből és után új szobatársam lesz, aki lány lesz.

  Egy ideig még ezen veszekedtünk, míg Dave úgy nem döntött, hogy elege van.

  - Hagyjuk anya - mordul fel. - Nem lehet meggyőzni. Ha itt akar maradni azzal az idiótával és tönkretenni magát, hát csak tessék, de fél év múlva ne gyere hozzánk sírva, mert nem fog érdekelni - áll fel, majd ragadja meg anya kezét és húzza fel őt is. - Szia Kelly! - köszön el, majd miután anya is megtette magamra hagynak az asztalnál, mielőtt még válaszolhatnék nekik. 

  Megtörtént! Nemet mondtam nekik, ami lehet, hogy rossz döntés volt, de ebben a pillanatban egy kicsit sem érdekel. Végre a saját lábamra álltam, vagy valami olyasmi. Nem engedtem magam befolyásolni és ez jó. Már csak abban kell reménykednem, hogy jól döntöttem és nem fogom megbánni, hogy elvesztettem egy időre a családom, Harry miatt.

14.rész - Hívatlan vendégek

  Ebben a pillanatban bárkinek jobban örültem volna, mint nekik. Miért jöttek úgy ide, hogy nem is szóltak nekem? Mi a fenét csináljak? Harry itt van a szobában, anya ki fog akadni és biztos  vagyok benne, hogy Davenek sem fog tetszeni a dolog. Azt hittem ebben a félévben, míg nem kaphatok új szobatárst nem bukom le a családom előtt, hát ez most megváltozik. Fogalmam sincs, hogy Harry mit mond majd nekik, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja tagadni, ha megkérdik ki ő és miért van itt, én pedig bízhatok benne, hogy nem ráncigálnak haza abban a szent pillanatban. 

  - Ennyire azért ne örülj nekünk - nevet fel Dave. - Vagy talán rosszkor jöttünk?

  - Ömm, nem, csak szólhattatok volna, hogy jöttök - motyogom a hajamba túrva. 

  - Be sem mehetünk? - vonja fel anya a szemöldökét. Ó a francba már! Nem engedhetem be őket. A vállam fölött hátra pillantok Harryre, aki kíváncsian néz rám. Tekintetemmel próbálok neki könyörögni, hogy semmit se mondjon, bár nem vagyok benne biztos, hogy megértette vagy egyáltalán megteszi ezt értem. - Rosszkor jöttünk, furán viselkedsz?

  - Nem - fordulok vissza feléjük. - Gyertek csak be - nyitom ki jobban az ajtót. 

  - Ki ez a fiú? - kérdi anya kicsit idegesen. - És mit keres a szobádban?

  - Harry vagyok - szólal meg - a szo... a lányuk barátja - javítja ki magát, amikor észreveszi ijedt tekintetem.

  - Barátja? - csattan fel Dave. - Kelly? - fordul felém, majd néz egyenesen a szemeimbe. - Mond, hogy nem ment el az eszed és nem mentél ebbe bele és nem a barátod? 

  - Már megbocsájts, de valami bajod van velem? - morogja a göndör.

  - Kérlek ne csináld - suttogom.

  - Nem Kelly, tudni akarom! - pillant rám, majd tekintetét Davere vezeti.

  - Igen! - vágja rá a testvérem. - Nem akarom, hogy a hugom közelébe légy. Az olyan srácok, mint te csak tönkreteszik a törékeny lányokat, mint ő - mutat rám, mire nekem ráncba szalad a homlokom.

  - Nem vagyok törékeny! - csattanok fel. - És enged meg nekem, hogy én döntsem el kik lehet a barátaim és kik nem - teszem hozzá dühösen.

  - Ő nem a barátod akar lenni - vágja hozzám. - Meg akar fektetni, majd mindenkinek elújságolni mit tett utána pedig levegőnek nézne, te is tudod. 

  - Igaza van a bátyádnak Kelly - szólal meg anya. - Te nem vagy ilyen, sosem jöttek be az ilyen srácok.

  - Honnan tudjátok, hogy milyen vagyok? Még én sem tudom, mivel egész életemben a könyvek mellett ültem, hogy bekerüljek ide és most jól érzem magam. Kezdek rájönni ki is vagyok én és Harry nem akar megfektetni!

  - Hát persze, hogy nem - forgatja a szemét Dave. - Akkor nézz rá és mond el, hogy mit olvasol le az arcáról. Gyerünk Kelly, csináld és utána mond, hogy nincs igazam.

  Erősen verdeső szívvel fordulok felé. Az egész teste tiszta feszült, érzem, hogy nem fogja sokáig bírni, ha így beszélnek vele és semmi képpen sem akarom, hogy kitörjön, mert az biztosan csak rosszabbítaná a helyzetet.

  - Vonzódik hozzám és abban mi a rossz?

  - Tudod, nálunk a vonzalom egyet jelent a szexel - mordul fel Dave. - És amint megkapott ellök majd, mint egy rongydarabot.

  - Honnan a faszból veszed ezt? - emeli fel a hangját Harry. - Nem tudhatod mi jár a fejemben, sosem fogod megtudni!

  - Kelly, gyere most szépen elmegyünk - lép közelebb hozzám anya, de Harry elkapja a karom és maga mellé húz. - Engedd el a lányom, nincs neki itt semmi keresnivalója!

  - Amíg, egy szobában lakunk, addig van és különben is, én nem vagyok hívatlan vendég, de maguk igen, szóval tűnés innen, míg szépen mondom!

  Megdermedek. Kimondta. Ó édes istenem! Félve pillantok feléjük, miközben úgy bámulnak ránk, mintha szellemek lennénk. Biztos vagyok benne, hogy anya éppen azt mondja magában, hogy el kell innen vigyen, de én nem akarok elmenni. lehet, hogy nem indult jól a kapcsolatunk Harryvel és most sem a legjobb, de nem fogok elmenni. 

  - Ti együtt laktok? - suttogja anya.

  - Hát ezt nem hiszem el - túr a hajába Dave. - Mond csak édes Kelly, neked teljesen elment a józan eszed?

  - Ne beszélj így vele! - sziszegi Harry.

  - Te csak meg se szólalj! - csattan fel. - Tényleg ezzel a semmirekellővel élsz együtt? Miért nem mondtad? Hiszen még kérdeztem is, hogy jössz ki a szobatársaddal és emlékszem, hogy azt mondtad, hogy lány, végig ő volt és hazudtál nekünk? - vonja fel a szemöldökét. - Mi a franc ütött beléd?

  - Gyere kislányom, most szépen elmegyünk innen - nyújtja felém a kezét anya, mire Harry karjai szorosabban tartanak.

  - Nem megyek el anya - suttogom. - Ez a félévet kibírom itt, utána úgyis új szobatárst kapok. 

  - Dehogy maradsz itt! - csattan fel. - Szépen eljössz velünk és megoldjuk valahogy ezt a problémát!

  - Nem akar elmenni, mit nem lehet ezen érteni - fújtat Harry.

  - Menjetek el és később beszélünk - pillantok rájuk kérlően.

  - Te nem ilyen vagy, kislányom - rázza meg a fejét anya, csalódottan. - Nem ilyennek neveltelek.

  - Most elmegyünk - néz rám Dave - de ezt nem fejeztük be, biztos lehetsz benne, hogy nem hagyunk itt ezzel - bök Harry felé, mire ő felmordul. - Nem fogom hagyni, hogy összetörjön. Gyere anya, menjünk - fogja meg a kezét, majd vezeti ki a szobából.

  Amint az ajtó becsukódik mögöttük, egyből előtörnek a könnyeim. Harry karjai körém fonódnak, miközben a mellkasához húz. Tudom, hogy nem lenne szabad sírnom, de még sosem láttam ennyire a csalódást bennük. Csalódtak bennem és ez fáj a legjobban, mert én nem ezt akartam. Tudtam, hogy nekik ez nem tetszene, ahogy nekem sem biztos, hogy jó ötlet, de megpróbáltam. Viszont arra nem gondoltam, hogy betoppannak hívatlanul.
  - Nyugodj meg - suttogja Harry. - Nem érdemlik meg, hogy miattuk sírj.
  - Csalódtak bennem - szipogom. - Pedig eddig sosem tették...
  - Kérlek ne foglalkozz velük - morogja.
  - De igazuk van - húzódom el tőle. - Sosem lett volna szabad beletörődnöm, hogy te vagy a szobatársam, ahogy abba sem, hogy talán adjak neked egy esélyt... nem helyes és igazuk van.
  - Mi a francról beszélsz? - túr a hajába. - Már megint itt tartunk? - sóhajt fel dühösen. - Már ezerszer elmondtam, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz. A külsőm lehet, hogy nem olyan, ami ezt mutatja, de nem vagyok rossz ember, csak végre a szívedre kellene hallgass, nem pedig az eszedre, ami folyamatosan menekülne tőlem, mint egy bűnözőtől - csattan fel. - Az előbb még minden rendben volt, de megjelentek és minden tönkrement. Megkaptam az esélyt és élni is fogok vele, te is akarod, nem is tagadhatod. Látom rajtad - fogja kezei közé nedves arcom.
  - Lehet, hogy igazad van, de nem akarok nekik csalódást okozni - pillantok el róla. - Nem tehetem meg... Ha azt akarják majd, hogy elmenjek, akkor el fogok velük menni.
  - Nem! - vágja rá. - Nem mész el, nem akarom, hogy elmenj - suttogja. - Maradj itt maradj itt velem és ígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni - lágyul el a hangja.

  Tudom, hogy rövid lett, de ebbe a részbe csak ennyit akartam írni. Remélem tetszett és várjátok már a folytatást, ahol kiderül Kelly döntése.

13.rész - Az esély

  Szombaton sokkal hamarabb felébredtem, mint ő, de nem mozdultam meg. Becsukott szemekkel feküdtem az ágyamban, míg fel nem ébredt. Éreztem, hogy bámul, de továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy alszom. Szinte biztos vagyok benne, hogy arra várt, hogy felébredjek és beszélhessen velem, bár egy idő után feladta és sóhajtva távozott a szobából.

  Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem és kiosontam, hogy még véletlenül se fussak vele össze. Beszélnem kell Louissal és a többiekkel is. Viszont arra még nem jöttem rá, hogy mi a francot mondhatnék nekik?! Bármit is tennék, haragudnának rám, Louist pedig megbántanám, ha a tudtára adnám, hogy adok egy esélyt Harrynek, amit biztosan elbénázz majd. Tudom, hogy nem érdemli meg és nem is adtam volna meg neki, ha lett volna más lehetőségem, de nem volt, így muszáj volt. Túl fogom élni azt a pár órát és utána nyugodtan elmondhatom, hogy nem akarok tőle semmit, még ha egy kis részem másképpen is gondolja. 

  A feszültség leírhatatlan volt Viki és Dylan között, de nem is tudom, hogy mit vártam. Érezték, hogy valamit titkolok és csak a hülyék nem jönnének rá, hogy mivel kapcsolatos. Nem kiabáltak és nem is mondták el a véleményüket, de tudtam, hogy csak azért teszik, mert látták, hogy anélkül is szarul vagyok... Louissal is könnyen mentek a dolgok, de vele valamikor még beszélnem kell arról, amit érez. Tudom, hogy nem lesz könnyű, viszont muszáj túlesnünk rajta, amilyen hamar csak lehet.

  Vasárnap reggel, már nem volt olyan szerencsém, mint szombaton. Hiába vártam, hogy kimenjen nem tette meg. 

  - Ne játszd ezt tovább Kelly, mert nem fogod elkerülni - sóhajt fel. - Tegnap is tudtam, hogy fenn vagy csak nem akarsz velem beszélni, viszont most ezt nem fogod megúszni. Nyisd ki szépen a szemeid és nézz rám - szólal meg lágyan, mégis parancsolóan.

  - Jó - morgom, majd felé fordulok és kinyitom szemeim.

  - Miért csinálod ezt? - könyököl a térdeire. - Tudod, hogy nem menekülhetsz előlem, hiszen egy szobába lakunk s ez még hosszú ideig így is marad. 

  - Mert ezt érzem helyesnek, te mit tennél, ha kényszerítenének valamire, amit te nem akarsz vagy amiről tudod, hogy rosszul sülne el? - kérdem halkan. 

  - Nem sikerülne nekik, engem senki sem tud rávenni semmire sem - jelenti ki. - De téged sem kényszerítelek. Nem lett volna muszáj belemenned, de megtetted és tudod miért? Mert te is akarod.

  - Dehogy akarom! - vágom rá. - Csak meg akarok tőled szabadulni és ez az ára akkor belemegyek.

  Szemei elsötétülnek, álla megfeszül kijelentésemre. Az egyik pillanatban még az ágyán ül, a másikban már előttem térdel és a képembe hajol, hogy ajkaink majdnem összeérnek. Szeretnék elhúzódni, de kezeivel fogva tartja az arcom.

  - Érdekes módon a tested nem ezt mondja - morogja. - Ő nagyon is akarja... Tudod, hogy mire gondolok most?

  - Mire? - suttogom.

  - Arra, hogy meg akarlak csókolni és tudom, ha megtenném, te sem ellenkeznél - hajol közelebb. - Nem tennéd, mert ugyanannyira akarod, mint én. A szíved olyan hevesen ver, hogy ide hallom, szaporán veszed a levegőt, szerinted ez miért van így? - néz a szemembe, de én képtelen vagyok neki válaszolni. - Mit akarsz mit tegyek?

  - Kérlek...

  - Mire kérsz? - vonja fel a szemöldökét. - Tudod ennek két értelme is lehet. Az egyik, hogy engedjelek el és tűnjek innen, de ebben nagyon kételkedem. A másik pedig, hogy tegyem már meg. Azt akarod, hogy megcsókoljalak vagy, hogy elmenjek?

  - Én... - motyogom.

  - Melyiket akarod? - veszi fogai közé alsó ajkam. - Hmm?

  Az eszem már képtelen parancsolni a testemnek, így a pólójába markolva húzom közelebb magamhoz, mire ő nevetve csókol meg. Kezeim a hajába vezetem, miközben egyre szenvedélyesebben csókol. Fogalmam sincs, hogy sikerült neki, de már nem a földön ül, hanem az ágyamon, miközben fölém mászik. Egyik részem szeretne ellenkezni, de nem sikerül neki, mert én is akarom. Még szép, hogy akarom. Hogy is tudnék nemet mondani, mikor ezt teszi és pont úgy, ahogy mindig képzeltem. Lehet, hogy az eszem azt mondja nem nekem való, amiben igaza is van, de a testem akarja és vonzódik hozzá.

  - Látod te is akarod - motyogja számra. - De bármennyire is szeretném ezt folytatni - távolodik el tőlem - most nem lehet, mára programunk van, amiben be kell neked bizonyítsam, hogy nem az vagyok akinek gondolsz - nyom egy utolsó puszit az ajkamra, majd feláll. - És tudom, hogy sikerülni fog. Most pedig készülj, hamarosan indulunk - ül vissza az agyára.

***

  Nem siettem el a készülést. Igazából olyan lassan csináltam, ahogy csak tudtam. Félek attól, hogy kettesben kell vele maradjak. Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha már nem lesz több időm húzni, de valahogy ki kell bírjam. Ha nem gondolok arra, hogy mi történt pár perce, akkor kibírom, de mi van akkor ha eszembe jut az érzés, amikor az ajka az enyémen volt? Élveztem és ettől féltem a legjobban. Nem élvezhetem. Ő nem nekem való. Csak az a baj, hogy későn vettem észre, hogy mi történik. Igazság szerint eddig fel sem tűnt semmi, mostanáig. De ezen már nem tudok változtatni, nem lenne hozzá elég időm. Csak abban bízhatok, hogy sose kerül a kezei közé vagy ha mégis akkor nem ismeri fel...

  - Ugye nem ezt szeretnéd egész úton csinálni? - szólal meg dörmögő hangján.

  - Mit? - pillantok felé.

  - Gondolataidba merülni - adja a tudtomra. - Be szeretném mutatni ki vagyok, de ez csak úgy megy, ha lélekben is itt vagy, nem csak testben.

  - Jó rendben, sajnálom... csak tudod én nem vagyok az ilyenekhez hozzászokva. Az életbe nem így képzeltem el az első randim - suttogom.

  - Első randi? - ráncolja a homlokát. - Azt akarod nekem mondani, hogy még nem randiztál soha?

  - Nem - pillantok az útra. - Nem volt rá időm. Nekem a tanulás volt a fontos és a bejutás, semmi más. Ne vágj ilyen meglepett képet, mert nem hazudok.  

  - De ez akkor is hihetetlen - döbben meg. - Senki sem nézni ki belőled, hiszen az ilyen lányok után mindig futnak a fiúk...

  - Szerinted mégis hány fiú akarna egy olyan lánnyal lenni, aki a könyvek mellett gubbaszt egész nap? Miért kéne nekik egy olyan lány, aki nem elégíti ki a vágyaikat?

  - Ha tökös a csávó, akkor elérte volna, hogy ne érdekeljen a tanulás vagy legalább egy kicsit lazíts néha, nekem biztosan sikerült volna - vigyorog.

  - Abban biztos vagyok - morgom az orrom alatt, mire felnevet.

  - Most úgy teszek mintha ezt nem is hallottam volna - kacsint rám, mire én felmordulok. - Tudod nagyon imádnivaló vagy, mikor feldühödsz - folytatja.

  Annyira szerettem volna megütni és kiadni magamból mindent, de nem adtam meg neki azt az örömöt. Sokkal jobban haragudtam magamra, mint rá. Hogy miért? Mert egy idióta vagyok. Azért jöttem el ide, hogy utána elküldhessem őt, de egy baj van. Egy rohadt baj. Jól érzem magam vele. Imádom, ahogy belémköt, ahogy szórakozik velem és ez nagy hiba. Utálnom kéne és haragudni rá, de nem megy. Nem megy, mert ahogy egyre dühösebb leszek, minél jobban szeretném, ha közelebb jönne hozzám és magához húzna.

  - Mitől vörösödsz? - nevet fel.

  - Mi van? - kapom rá szemeim.

  - Mire gondoltál, amibe belevörösödtél? - kérdi újból. - Talán nem rám? - hajol közelebb. - Ó, de igen - vigyorog.

  - Akadj le rólam - lököm el magamtól, mire felnevet és tovább folytatja, míg meg nem állok és vissza nem fordulok, majd indulok hazafelé.

  - Most hová mész? - kapja el a karom.

  - Haza! - vágom rá. - Megvolt az esélyed, elbasztad. Most pedig engedj elmenni - nézek a szemébe, de ő továbbra is vigyorog. - Harry, engedj... - de nem tudom befejezni, mivel ajkát az enyémre nyomja, körülöttem pedig megszűnik a világ és csak rá figyelek, meg arra, hogy minél közelebb lehessek hozzá. 

  - Nem engedlek el, még nem telt el a nap, amit nekem ígértél - dönti homlokát az enyémnek. - Lenyugodtál? - kérdi, én pedig bólintok.

  A kezem után nyúlva folytatja utunkat, én pedig egyre jobban érzem, hogy hatalmas bajba keveredem. 

***

  Fél órája jöttünk vissza szobánkba, azóta a válaszomat várja, de én nem tudom mit mondhatnék neki. Egyik sem helyes. Ha azt mondom, hogy hagyjon békén, akkor magamnak hazudok, ha pedig az ellenkezőjét kérem, akkor magamnak okozok vele bajt. A közép út lenne a legjobb, de itt olyan nincs.

  - Ne haboz, csak mond ki, amit gondolsz - emelkedik könyökeire, majd néz rám. 

  - Miért csináltad ezt? - kérdem megtörten.

  - Mit csináltam? - ráncolja a szemöldökét.

  - Miért érted el, hogy jól érezzem ma magam veled? - motyogom. - Utálom ezt az érzést. Azt akarom, hogy maradj távol tőlem és soha többet ne gyere a közelembe.

  - Rendben, legyen, ahogy akarod - mosolyodik el szomorúan.

  - De nem tudom rávenni magam, hogy ezt kérjem tőled - folytatom, mire nagyra nyílnak szemei. - Nem sikerül, mivel én magam nem akarom ezt. A francba is, még sok ilyen napot szeretnék, pedig semmi különlegeset sem csináltál...

  - Akkor, kapok még esélyt? - kérdi, mire sóhajtva bólintok. - Szóval, akkor már bízol bennem annyira, hogy ma megengedd, hogy melletted aludjak? - kérdi vigyorogva, mire nekem leesik az állam.

  - Soha! - vágom rá. - Eszem ágába sincs, ebbe belemenni - teszem hozzá, majd felállok, hogy a szekrényemhez menjek alvóruháért. - Micsinálsz? - kérdek rá, mikor hátulról átölel.

  - Meggyőzlek róla, hogy rossz döntést hoztál - nyomja ajkát a nyakamra, de mindent megzavarja a kopogás. - Ezt még nem fejeztük be - kacsint rám, majd elenged, én pedig elindulok az ajtó felé és kinyitom azt.

  - Meglepetés! - mosolyog rám a családom.